Irodalmi Szemle, 1959

1959/4 - MESEVILÁG

Az ismerős hangra kiszaladt a kislány. Körülnéz, nem lát senkit. Ahogy te- kintget erre is, arra is, egyszerre egy szép selyemkendő hull a fejére.

Kijön az apja is. Hallgatódzik, honnan száll az ének, s egyszerre csak fejére pottyan egy vadonat új kalap.

— Mi történik itt az isten szerelmére? — szalad ki boldogan a mostoha is. Azt hitte a kapzsi lélek, hogy, neki is jut valamiféle ajándék. Odaáll az eresz alá, s abban a pillanatban — zsupsz, fejére zuhan a sírkő.

A madárka abbahagyta az éneket, szárnyra kelt s elszállott messzire. Talán a világ végére. Aki látni szeretné, szaladjon utána,

#

VlGH RÖZSA

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy öreg, töpörödött, földhözragadt szegény szabó, akinek annyi gyereke volt, mint réten a fűszál, de még annál is egy- gyel több. Bizony a sok gyereket akkor sem tudta volna tisztességesen jóllakatni az öreg szabó, ha éjjel-nappal öt segéddel dolgozott volna, hát még így, amikor reszkető kezekkel, egyedül foltozgatott. Dolgozni csak addig tudott, mig a nap le nem ment, mert mécsesre sosem telt neki. Üj kelmét évek óta nem látott, csak foltozgatott, így tengette nagyszámú családja életét.

Talán mondanom sem kell, hogy az öreg szabónak igen megbecsült társa volt a karika cérna és az egyetlen varrótű, amely az ablakpárkányon lakott egy nagy, rozsdás olló társaságában. Ennyit mondhatott magáénak az ágrólszakadt mester.

Történt egy este, hogy a szabó befejezve a munkát, amikor a tűt a cérnába szúrta, az a hegyével megbökte a fakarikát. Nosza, több sem kellett a cérnának.

— Hé, te tű! Hogy az ördög vitte volna el még azt is, aki kitalált! Nem tudsz vigyázni?

— Ne óbégass, szolgám, — csitítgatta a sok öltögetéstől fáradt tű.

— Szolgám? — mérgelődött a cérna, — bizony te vagy az én szolgám, nem én a tied.

%\M- és a, cérna.

Árva fiú voltam én, lettem kis madárka, énekelve szállók én a virágos ágra.

Megölt gonosz mostohám, kishugom az este rózsabokor tövében csontom eltemette.