Irodalmi Szemle, 1959
1959/4 - MESEVILÁG
— Már pedig nekem van nagyobb hasznom, — kiabált a tű, — tudod-e, hány karika cérnát fogyasztottam már el, mióta élek? És még hányat fogok?! Nélkülem azt se tudnád, mihez kezdj. — Én mégis többet érek, mert ha engem nem fűzhetnének beléd, bizony semmire sem mennél! — De ha nem lenne téged mibe fűzni, neked sem lenne semmi értelmed ... — Hát tudod mit? — berzenkedett a cérna — próbáljuk ki, melyikünk a fontosabb. — Hogyan? — Ma éjjel te bújj el, holnap pedig én. Meglátod, hogy téged nem is keresnek majd, értem meg tűvé teszik a házat! — Áll az alku — egyezett bele a tű, azzal kihúzta magát a cérnából és elbújt az ablakdeszka repedésében. Alig virradt annyira, hogy nem kellett mécses, az öreg szabó felkelt, hogy munkához lásson. Odamegy az ablakhoz, keresi a tűt, nem találja. Sorra költö- geti az egész családot, hogy ugyan melyik vette ki a tűt a cérnából, de bizony nem akadt gazdája. A tű az ablak repedésében nagyokat kacagott. — Na, cérna koma! Ki a fontosabb? Hiszen mindenki engem keres! Majdnem este lett, mire rátaláltak a tűre. Az öreg gyorsan belefűzte a cérnát és még mielőtt lement a nap, elkészült a legsürgősebb munkával. Ujjából többször kiserkent a vér, mert sietségében beleszúrt, de mit sem bánta, csak a családjának kenyeret adhasson. A tű valahányszor meglátta gazdája kiserkent vérét, kicsit elszomorodott: „Miattam van ... ha én nem versengek, nem kellene ennyire sietnie;..." Ám alig szúrta bele a szabó a cérnába, gúnyosan kacagni kezdett: — Na, cérna! Most már te is láttad! Én vagyok a fontosabb. Nélkülem tétlenül heverhetnél egész nap. Akár el se bújj! Ugyan ki keresne téged? — Csak várd ki a végét — vágta rá a cérna, azzal hopp, kidobta magából a tűt, legurult az ablakdeszkáról és elbújt az egyik szalmazsák mögött. Alig pirkadt, az öreg szabó felkelt, hogy munkához lásson. A tűt rögtön megtalálta, de a cérnát hiába kereste, nem volt sehol. Megint felzavarta az egész családot, keresték a cérnát napestig, mig végre rátaláltak. Nosza, nekilátott az öreg és varrt-varrt még gyorsabban, mint előző nap. A cérna pedig egyre nagyobb bűntudattal nézte a gazdája ujjából ki-kiserkenő rubinvörös vércsep- peket. Alig szúrta bele a tűt a szabó a cérnába, mindketten egyszerre kezdtek kiabálni: — Győztem! Nekem volt igazam! — Csend legyen — mordult rájuk a rozoga ablak, — gondoljatok más Nyugalmára is. Az én szemeim egész nap nyitva vannak, én adom a világosságot gazdánk munkájához... és még éjjel sem pihenhetek? — Ne vitatkozzatok tovább — szólt közbe a rozsdás olló —t igazán nincs semmi értelme. Mindketten egyformán fontösak vagytok, különösen itt, hiszen a gazdánk nagyon szegény. Aztán meg hiába van a szabónak tengernyi cérnája, ha nincs hozzá tűje, másfelől ezer tűnek sem veszi hasznát, ha nincs cérnája, amit belefűzzön. A tűket megenné a rozsda, a cérnát elrágná az idő, anélkül, hogy valakinek hasznára lehettek volna. így pedig a tű bejárhatja, végigtáncolhatja a sok kelmét, a cérna pedig világot járhat a ruhákban! Ezért vita helyett tartsatok össze, hisz kettőtöknek csak együtt van értéketek.
