Irodalmi Szemle, 1959

1959/1 - ORSZÁGOS ÍRÓKONFERENCIA PRÁGÁBAN - L. ŠTOLL: Az irodalom feladatai kulturális forradalmunkban

nyos műveket dekadenseknek tüntessenek fel. Szerinte e kérdést csak ivadékaink dönthetik majd el száz vagy kétszáz év múlva. Ma ez nem állapítható meg, úgymond. Lefebvre felismerhetetlenségi esztétikai elméletének értelme ismét csak ugyanaz. Tehetetlen közömbös objektivizmusra kárhoztatni a konkrét kritikai gyakorlatot, az esztétikai kutatómunkát pedig pozitivista leírásokra. Ez az elmélet egybevág a mi newyorki emigránsaink elméletével, amely „a művészetet és az eszétikát tiszta ta- nuságtételnek" mondja.

Egy Pavel Tigrid szerkesztette kiadványban, amelyet egy newyorki ügynökség küldözget szét, Jirí Kárnet emigráns így ír:

„Ügy hiszem, egyre határozottabban megnyilvánul majd annak szüksége, hogy ideológia-mentesítsük a regényt és egyben egész életünket, s remélem, hogy ezt az érzést elsősorban a nálunk élő olvasók osztják, akiknek megengedik és lélektanilag lehetővé teszik, hogy az ideológiától és antiideológiától eltávolodva az ember felé forduljanak.“

Lám, miféle „humanista“ ideológiát prédikálnak nekünk ezek a Kersten-alapból kitartott szökevények, akik úgy tesznek, mintha nem látnák, hogy milliárdos mecénásaik nyomorult lapocskájukat pénzelve a revansiszta neonácikat is pénzelik.

Nem véletlen, hogy a revizionisták nemzetközi méretben elsősorban az új szocialista művészet alapját, a kommunista pártosság elvét igyekeznek felszámolni, Lenin ismert 1905-ik évi cikkének igazi értelmét próbálják meghamisítani, megtagadván elméleti jelentőségét és csak bizonyos történelmi jogosultságot hagyván meg neki.

Jozip Vidmar, a Jugoszláv írók Szövetségének elnöke pl. azt próbálja bizonygatni, hogy a műalkotás független a művész világnézetétől. Ezzel kapcsolatban még Lenin autoritására is hivatkozik. Kiforgatva Tolsztojról írt cikkének értelmét azt akarja bizonyítani, hogy a világnézetnek semmi része a műalkotásban, hogy a művész nagysága a tehetség ösztönös erejéből fakad — s ezt az erőt irracionalista módon mint irányíthatatlan természeti erőt értelmezi.

Hasonló, a klasszikusok tekintélyével való visszaélést tükröző törekvésekkel találkozunk Lukács Györgynél, amikor Engelsnek Balzacról szóló ismert levelét magyarázza és másutt is.

Ezek a kérdések magukban véve elméletileg szerfölött érdekesek és feldolgozásuk sok érdekességet hozna. Sajnálnunk kell, hogy írószövetségünk sajtója nem mutat irántuk kellő megértést, Vidmar nézeteivel pl. Mihail Lifsic szovjet esztéta szállt figyelemre méltó vitába a Novij Mir című folyóirat 1957. évi 9-ik számában. Jellemző, hogy nálunk nem akadt lap, amely cikkét leközölte volna. A Literárni Noviny szerkesztőségének önbíráló nyilatkozata és Jaromir Sedlák cikke nem maradhat egyedülálló jelenség. E kérdéseket továbbra is boncolgatni kell.

Hogy összefoglaljam beszámolómnak ezt az elméleti részét, elvtársak, felteszem a kérdést: •

Mi az ideológia?

Az ideológia azoknak az elképzeléseknek és nézeteknek az összessége, amelyeket bizonyos társadalmi csoport, osztály, réteg alkot önmagáról mint társadalmi alanyról, létének feltételeiről, jövőjéről, szabadságáról, egyszóval létéről. Ezt az ideológiát aztán az illető csoport, osztály vagy réteg értelmiségi szóvivői — politikusai, közgazdászai, bölcsészei, jogászai, történészei, írói és más alkotó művészei fogalmazzák meg. E megfogalmazás megfelelő politikai, bölcseleti, gazdaságtani, jogi, erkölcsi, művészetelméleti, esztétikai rendszerekben és elvekben történik.

Ez azt jelenti, hogy az elméleti vagy irodalmi műalkotásnak egyaránt ideológiai oldala, politikai bélyege, bölcselete, erkölcse van, amelyet akár pozitívan, akár negatívan fejez ki.

Az ideológiából kilépni ugyanúgy nem lehet, ahogy nem lehet kilépni a társadalmi viszonyokból, a politikából, a történelemből, saját nemzedékünkből sem. Az ideológia ideológia marad akkor is, ha önmaga ellenzőjeként lép is fel, a politikum akkor is politikum, ha politikamentességként tetszeleg.

Ezért a legrosszabb fajta öncsalás, ha az író például azt képzeli, hogy kilépett a politika világából, arra törekedvén, hogy művében egy szó említés ne történjék társadalmi és ideológiai hovatartozásának kérdéséről és csakis azokkal az emberi kapcsolatokkal foglalkozik, amelyek az úgynevezett időálló örök emberi kapcsolatok világába tartoznak s amelyekkel például az úgynevezett tiszta természeti vagy szerelmi költészet foglalkozik.