Irodalmi Szemle, 1959
1959/4 - LÁTÓHATÁR - V. EM. GALAN: A szocialista realizmus kérdései és a revizionizmus
kell festened ..Olyan gondolatok ezek, amelyek azelőtt láttak napvilágot, még mielőtt Marx a nyilvánosság elé lépett volna. A társadalom történelmi fejlődése s a társadalom aktív megismerését biztosító marxizmus-leninizmus megjelenése révén az élet lehetővé tette korunk művésze számára, hogy tevékenységét minőségileg új fokra emelje. Éppen ezért új ez a fokozat, mert a művész képzelőerejét mentesíti az ösztönösség a tapogatózások kínjától, szeszélyeitől, s lehetővé teszi, hogy ugyanez a művész tudatosan és a tudatosság ellenőrzése alatt mostmár valóban szabadon — e szabadság értelmében pedig végre spontán módon is — építse meg a maga művészi konstrukcióit. Abban a Jugoszláviában, amelynek soknemzetiségű irodalma erőteljes realista hagyományokkal dicsekedhetik, az internacionalizmus és absztraktizmus nehezen talál követőkre. A JKSZ új programjának propagandistái kénytelenek figyelembe venni ezt a körülményt. Bizonyos mértékben figyelembe veszi ezt J. Vidmar és R. Tosovics is. Ezért „csak“ új tézisek kidolgozását javasolják a szocializmusban kialakuló új művészettel kapcsolatban, s ettől a művészettől nem is kívánnak egyebet, minthogy lényegében legyen más, mint a szocialista realista művészet. És hogy ne támadjon kétség az „ösztönösséget“ illetően sem, amelyet ők a pártossággal állítanak szembe, bőven kitérnek arra is, hogy az „ösztönösség“ a művészetben nem egyéb, mint az új társadalmi valósággal szemben tanúsított kritikai magatartás, vagy ahogyan ők mondják, kritikai magatartás „az életnek ama drámai konfliktusaival szemben, amelyeknek forrása maga a forradalmi osztály.“ S mivel Lukács György revizionista szellemű feldolgozásaiból és értelmezése szerint veszik át a marxizmus klasszikusainak a szocialista művészetre vonatkozó néhány megállapítását, abból indulnak ki, hogy (a marxizmus klasszikusainak) „esztétikai módszere minden esetben feltételezi a valóság bírálatát“. Amint azonban tudjuk, Marx és Engels a művészi alkotásnak a valósághoz való objektív viszonyulását igényelte. Objektivitást igényeltek és ugyanakkor humánumot, cselekvő emberséget, másszóval olyan művészi magatartást, amelyet a valóság átalakítására való törekvés jellemez, mégpedig a valóság objektív fejlődéstörvényeinek irányába és keretében. Objektív és humánus művészi szemléletet sürgettek, olyan szemléletet, amely megköveteli, hogy az alkotó a legtökéletesebb művészi eszközökkel igenelje mindazt, ami a fejlődés objektív törvényeinek fényében a jövendő pozitív csírájának bizonyul, és ugyanakkor könyörtelenül bírálja mindazt, ami ugyanezeknek az objektív törvényeknek a fényében túlhaladottnak és pusztulásra ítéltnek bizonyul. Vegyük elő mostmár teljes terjedelmében Engels szóbanforgó fejtegetését, mert a jelek szerint egyes belgrádi esztéták csak Lukács György révén szereztek tudomást róla: „Nézetem szerint azonban az irányzatnak a helyzetből és a cselekményből kell fakadnia, anélkül, hogy kifejezett utalás történne rá, és a költő nem köteles a művében rajzolt társadalmi összeütközések eljövendő történeti kulcsát az olvasó kezébe adni. Ehhez járul, hogy a mi viszonyaink között a regény túlnyomóan a polgári, tehát nem közvetlenül hozzánk tartozó körökből való olvasóhoz szól, s így nézetem szerint a szocialista irányú regény is teljesen eleget tesz hivatásának, ha a valóságos viszonyok hű rajzával a róluk általánosan elterjedt hagyományos ábrándokat szétszakítja, a polgári világ optimizmusát megingatja, a kételyt a fennálló rend örökérvényűségében