Irodalmi Szemle, 1959

1959/4 - LÁTÓHATÁR - V. EM. GALAN: A szocialista realizmus kérdései és a revizionizmus

elkerülhetetlenné teszi, mégha maga nem nyújt is közvetlen megoldást, sőt esetleg nem is foglal tüntetően állást.“

Azok tehát, akik előszeretettel csomagolják marxista burokba nyíltan reakciós jelszavaikat, a revizionistáktól megtanulhatják, milyen könnyű a fehérre azt mondani, hogy fekete, ha valaki egyszer s mindenkorra leszámolt lelkiismereti aggályaival. Abból a tényből, hogy a Szovjetunió és a népi demokratikus országok szocialista művészetének jelenlegi viszonyai egészen mások, mint a művészet helyzete, mondjuk Engels idején, továbbá abból a tényből, hogy a szocializmusban a művészet elsősorban azokhoz szól, akik közvetlenül hozzánk tartoznak, — a revizionisták azt a meglepő következtetést vonják le, hogy a szocialista művészetnek mindenáron új ábrándokat kell táplálnia új valóságunkkal kapcsolatban s ezeket az új valóság sajátos és benső velejáróinak kell minősítenie, hogy azután ez a művészet maga tépje szét ezeket az ábrándokat, amelyeket maga hozott létre, s ezáltal újabb elkerülhetetlen kétségeket támasszon az olvasókban, természetesen anélkül, hogy közvetlenül megoldást javasolna, vagy tüntetően állást foglalna, sőt néha anélkül, hogy egyáltalában állást is foglalna ... Nem hiszem, hogy akár a revizionizmus történetében ennél aljasabb misztifikációt találhatnánk. Kétségek a szocializmussal szemben? S méghozzá a szocializmus nevében?! De hiszen, ha a marxisták a JKSZ új programjához tartanák magukat, akkor az ilyen „marxisták“ személyében találná meg a burzsoázia leghűségesebb házőrző ebeit, melyekre rábízhatná magát a forradalommal, a történelemmel, a jövővel, a szocializmussal és a kommunizmussal szemben. És nem vitás: ezek a házőrző ebek megérdemelnék, hogy gazdáik sorsában osztozkodjanak.

Ami pedig azoknak a konfliktusoknak az ábrázolását illeti, amelyeket a politikailag szétzúzott és kisajátított osztályok hagynak maguk után vagy teremtenek meg utólag (és a revizionizmus nem lenne az ami, ha nem hunyná le a szemét e konfliktusok előtt), vagy azoknak a konfliktusoknak az ábrázolását, amelyeknek „a munkásosztály a forrása“ (jugoszláv revizionisták szerint): — a szocialista realizmus olyan írók alkotási módszere, akik akkor is következetesek maradnak a marxista-leninista állásponthoz, amikor bírálatról van szó.

Marxista nézőpontból a bírálat sohasem volt, ma sem az, és sohasem lesz „öncélú kritika“, „kritika a kritika kedvéért“, hanem a marxista álláspont közvetlen vagy közvetett érvényesítése a bírálatban — éppen úgy, mint bármelyik marxista bármiféle tevékenységében. Ha A kommunista kiáltvány és A tőke csak a kapitalizmus bírálata lett volna és nem lenne ugyanakkor a szocializmus igenlése is, akkor Marx igen szerény lépést tett volna csak előre a világról vallott leghaladóbb felfogások kidolgozása terén.

Csak a történetileg kimerült osztályokhoz közvetlenül kötődő esztétika tudott és tud vakon elhaladni amellett, ami valamennyire is a pozitív hős témaköréhez tartozik. És a revizionizmus esztétái ebben a vonatkozásban fenntartás nélkül osztják a modern burzsoá művészet viszolygásait. Egyet értenek azzal a művészettel, amelyet a világtörténelem legutolsó kizsákmányoló osztályának nevében teremtettek meg, annak az osztálynak a nevében, amely a kizsákmányolás „fejlődését“ a paroxizmusig fokozta. Ezt a polgári művészetet már százegynéhány évvel ezelőtt cserbenhagyták pozitív hősei, akik koraszülöttként jöttek a világra és angolkórosan húzták végig gyermekkorukat. El is tűntek nyomtalanul, mivel a modern burzsoáziának az az érdeke, hogy eszményeit olyan ábrándok mögé rejtse, amelyek valószerűtlensége jelentősen megnőve-