Irodalmi Szemle, 1959

1959/4 - LÁTÓHATÁR - V. EM. GALAN: A szocialista realizmus kérdései és a revizionizmus

Nehéz elképzelni, hogy a jugoszláv irók ne tudnák: az aktivisták és a művészek szembeállítása két, egymással élet-halál harcot vívó táborba — a Szabad Európa rádióállomás receptjei közé tartozik. Amiképpen azt is nehéz elképzelni, hogy a jugoszláv írók a kongresszus alkalmával elfogadták azt az állítást, amely szerint a proletárdiktatúra körülményei között a bürokraták és a bürokrácia, valamint a mindennemű bürokratikus torzulások ellen folyó harcot mindenekelőtt nem a párt által szervezett és vezetett proletariátus és munkásosztály vívja meg (amelyet nemcsak ezen a téren támogatnak az értelmiségiek, valamint más társadalmi rétegek és osztályok), hanem éppen az értelmiségnek, főképpen az íróknak és művészeknek kellene vállalniok ezt a harcot... a munkásosztály, ennek pártja és az államgépezet ellenében.

Természetesen, a művész nem fejezhet ki és nem hirdethet egyebet művében, mint saját eszméit és érzéseit. Ellenkező esetben nem lenne művész, hanem közönséges hirdetési ügynök. Viszont az a művész, aki az emberiség több évezredes művészi tapasztalataival a háta mögött, ma sem látja be, hogy eszméit és érzéseit jelentős mértékben kortársainak és elődeinek köszönheti,

— az az ember már nem művész, hanem szánalmas ripacs. Jóval a marxizmus megjelenése előtt s azelőtt, hogy a munkásosztály sok országban megszerezte a politikai hatalmat, a művészek ösztönösen felismerték azt az igazságot, hogy valamely művészi alkotás jelentőségét végső fokon az határozza meg, hogy a szerző művészi képekben jelentkező eszméi és érzései milyen mértékben fejezik ki és hirdetik a kor, az adott időszak leghaladóbb eszméit és érzéseit. Nemcsak a szocialista realizmus korszakára, hanem a világirodalom minden nagy korára jellemző ebből a szempontból a művészeknek az a törekvése, hogy minél közelebb kerüljenek koruk leghaladóbb osztályaihoz és társadalmi rétegeihez, hogy ihletet, ösztönzést nyerjenek ezeknek az osztályoknak és rétegeknek az eszméiből, amelyeket aztán művészi képeikben saját eszméikként hirdetnek. Az az érdeklődés, amellyel a világ oly sok neves írója fordul ma a munkásosztály és pártja felé, — még olyanok is, akik távol állanak a szocialista realizmustól —, természetes következménye annak a ténynek, hogy ma nemcsak a szocialista országokban, hanem az imperializmus vezető államaiban is, valamint sok gyarmati és volt gyarmati országban, a munkásosztály lett, vagy válik a jelenkor nagy eszméinek és érzéseinek elismert letéteményessévé: hogy korunk lelkiismeretét a munkásosztály öntudata fejezi ki a legteljesebben. E tekintetben, társadalmi tudattal rendelkezni annyit jelent, mint egyetérteni a munkásosztály tudományával; megérteni, hogy a világ a kommunizmus irányába történő forradalmi átalakítása történelmi szükség; vagyis magunkévá tenni a marxi-lenini tudományt, és a művészi gyakorlatban vonni le ennek a felismerésnek minden következményét a saját állásfoglalásunk következményeit. Az a körülmény, hogy az állampolgár és a művész felelősségérzete olyan sok alkotót juttat el a pártig s nem egyet a pártaparátus soraiba, mindenekelőtt annak a természetes vonzalomnak az eredménye, amely minden becsületes művészben felébred korának uralkodó, döntő vívmányai, eszméi és érzései iránt.

Megítélésem szerint, ebben az esetben a társadalmi osztályokra tagolt mai világ irodalmának létét és fejlődését meghatározó, alapvető, objektív törvényről van itt szó; éppen ezért egyes íróknak az az — esetleg őszinte — kísérletezése, hogy kivonják magukat e törvény érvénye alól, olyan önálltatás, amelynek siralmas csalódás lehet csak a következménye.