Irodalmi Szemle, 1959

1959/4 - LÁTÓHATÁR - V. EM. GALAN: A szocialista realizmus kérdései és a revizionizmus

A jugoszláv revizionizmus esztétái a pártosság és a marxista öntudat helyett a „vitális spontenaitás“ elnevezésű alapelvet ajánlják kiindulási pontul a művészeknek. A Politika egész cikket szentelt ennek az alapelvnek s a cikket hol a JKSZ új programjából vett, hol „Lefebvre francia marxistától“ származó (így emlegetik manapság Belgrádban az imperialista propaganda által meg- nyergelt legutolsó „volt marxistát“) szószerinti vagy szabad idézetekre építi. A jugoszláv írók kongresszusának vitavezetői sem tudtak más újdonsággal szolgálni az íróknak.

Mindez természetesen mit sem változtat a dolgok menetén: az emberiség halad előre a maga útján, azoknak az objektív törvényeknek megfelelően, amelyeket a marxizmus leninizmusból és a marxizmus-leninizmus által egyre jobban megismer s így mind világosabban látja és mind járhatóbbá teszi útját. Mert egyetlen egy kikerülhetetlen út vezet az egyetlen egy és kikerülhetetlen irányba, de ennek keresése közben és erre az irányra egyre gyakrabban rátalálva, az emberiség mindig arra törekszik, hegy másképpen járja útját, mint ennek- előtte, vagyis mindig tekintetbe veszi az új szakaszok által teremtett új történelmi követelményeket és lehetőségeket. Amikor pedig azt mondjuk, hogy „másképpen mint ennekelőtte“, akkor arra gondolunk, hogy az emberiség egyre tudatosabban halad az egyetlen irányba s tájékozódásában egyre kevesebb a spontaneitás.

Régi, közismert dolgok ezek. Marxisták között nem is kerülhet sor semmilyen vitára azzal kapcsolatban, hogy a haladás spontán vagy tudatosan megismert útját „válasszák“. Aki valamennyire is tanulmányozta a marxizmus alapvető iratait s a tanultakat egybevetette a valósággal, az nagyon jól tudja, hogy a tudatosság és a spontaneitás körül zajló vita mindig a szocializmus és a kapitalizmus között folyó osztályharcnak — a munkásosztály és szövetségesei által a burzsoázia és csatlósai ellen vívott harcnak — egyik formája volt és marad.

Belgrádban azonban ugyanúgy, mint a világon mindenütt, a revizionisták abból indulnak ki, hogy nemcsak a művészet, hanem „bizonyos értelemben mindaz, ami születik és fejlődik, az említett kettős módon jelenik meg és fejlődik, de olyképpen, hogy a spontaneitás dialektikusán összefonódik a tudatossággal, mégpedig a történelmi szükségszerűség által megszabott mértékben.“

A „tudatos mód“ vagy „tudatos tényező“ — fejtegetik tovább ezt a gondolatot a jugoszláv írók előtt — nem egyéb, mint a „bürokratikus diktátum, amely egész alkata szerint fékezi a fejlődést“, — mert alkatát „rendeletek, tervek, beavatkozások, akciók, közigazgatási intézkedések, meggyőzési módszerek és eszközök“ szabják meg ... Más szóval a JKSZ új programjának propagátorai szerint éppen úgy, mint a Szabad Európa rádió bérencei szerint, az állami tervek, a párt vagy az állam bármiféle intézkedései, a különböző akciók és minden olyan próbálkozás, hogy valaki valakit meggyőzzön, hivatalból és eleve „bürokratikus diktátumok“ — természetesen abban az esetben, ha a munkás- osztály pártjától, vagy a szocialista államtól származnak. Amikor azonban a kapitalizmus valamelyik ideológusa — érthető okokból pánikbe esve — arról kezd fecsegni, hogy a kapitalizmusnak utánoznia kell a szocialista tervszerű- sítést, akkor a revizionisták sietve kijelentik, hogy ebben a kísérletben ők a szocialista elemeknek a kapitalizmusban való jelentkezését és halmozódását látják.

Ez a marxista színezetű szócséplés persze nem tudja elrejteni a revizionizmus mélyen reakciós jellegét. Mert a revizionisták azzal kezdik, hogy arról a bi