Irodalmi Szemle, 1959

1959/4 - JAROMIR TOMEČEK: Fivérek (Elbeszélés)

nagyobb címeres ökör elfért volna benne — a szennyes ár a kukoricásra ömlött, s pillanatonként szélesebbre mosta útját.

Andris futtában felkapott egy fatönköt s rohant a gátszakadás felé. Nyomában Bálintné meg a többi szövetkezeti. Andris és négy másik férfi a gát tetején állva dobálta a résbe, amit a többiek adogattak fel nekik, köveket, fát, rozsét, gyeptéglákat, hogy betömjék a gátszakadást. A víz fel-felcsapott rájuk, olyanok voltak, akár a vizi rémek, a vén fűzfa tövében kísértő víziemberek.

Emberfeletti erővel vívtak az áradattal azért a kis darab szárazföldért, amelyet a javíthatatlan Balog hódított el a folyótól, nyögött a gát, mintha élne és érezne, sírtak a nyárfák. Vacogtak, dideregtek a vízből kinyúló ágak, Ilona legalábbis így látta. A Duna feketén zúgott, moraja mintha valahonnan mélyen a meder alól kelne. Szörnyeteg, megvadult gonosz szellem! Pörölycsapásként zúdultak a hullámok a gátra, de az emberek csuromvizesen kitartottak a helyükön, elkeseredett düh vei szálltak harcba a fékevesztett folyammal.

Ilona a többiekkel együtt hordta a köveket, rozsét. Nyögve cipelte a nehéz fatönköket, fel-felpillantott Andrisra meg a többiekre, akik szinte testükkel tömték be a rést, s időnként hátrapilantott a gazdákra, akik a nagy töltés tetejéről nézték a szövetkezetiek erőlködését. Amikor már úgy látszott, hogy sikerül betömni a rést, kissé odább, más helyen szakadt be a gát. A töltésről e pillanatban lerohant Varga János, s hatalmas fatönkkel a kezében az új gátszakadásnak esett.

— Mit álltok ott, mint a barmok, gyertek, segítsetek! — ordított a töltésen ácsorgó népre. Egy sem mozdult, hallgattak. Csak Ujjatlan Zsiga nem állta szó nélkül:

— Ördögnek és bolondnak térj ki az újtából. Ki a fene küldte őket, hogy szántsák fel az árterületet? Amit főztek, egyék is meg. Te meg János ne szólj bele a dolgukba, úgyis hiába.

Hiába volt. Ilona odarohant Jánoshoz, s vele még néhányan. Két csoportban dolgoztak. Az első gátszakadás helyén, Andriséknál, a töltés tovább omlott, János sem volt képes betömni a rést. Az égről a hold ugyanolyan részvétlenül nézte őket, mint amazok a nagy töltés tetejéről. Elmúlt egy óra, talán kettő? Az ár már a harmadik helyen tépett-bele a Balog-gátba. János arrafelé pillantott, s keze tehetetlenül elejtette a rőzseköteget. Ilona elsírta magát. János kézenfogva vezette föl a nagy töltésre. A többi szövetkezeti is otthagyta a Balog-gátat. Agyon fáradtan, csuromvizesen eredtek János nyomába, akárcsak a gazdák, akik úgy indultak haza, mintha jó munka végeztével térnének pihenőre.

Ilona nem tartott velük. A kubikos Balog a holmiját hordta ki a házból a szárazra, kettejükön kívül csak Andris maradt a gáton. A tanítónő távolast nézte, hogyan ömlik a Duna a szövetkezeti kukoricásra. Nem érzett hideget, csak megtörtén, kétségbeesetten nézte a romlást, legszívesebben a földre lapult volna, akár a Balog kutyája — az állat gazdájának lábánál fekve, mellső lábaira hajtva fejét bánatos kutyaszemmel meredt a tengernyi vízre és csendesen vinnyogott.

A hold a látóhatár alá bukott, keleten virradt: gyászos vasárnap. Amikor a templomtoronyban a harangok reggeli misére hívták a népet, végre Andris is elhagyta a gátat. Nehéz léptekkel ballagott a falu felé, mellette Ilona. Megérezte azonban, hogy az ember most egyedül akar lenni — hátramaradt tehát. A falu szélén az elnök pár pillanatra habozva megállt: ne kerüljön-e inkább a kertek alól? De máris indult tovább, a széles főutcán. Kétoldalt, a házak tövében, a kis-