Irodalmi Szemle, 1959
1959/4 - HUSZÁR SÁNDOR: Jött egy lány a telepre (Elbeszélés)
dent, de különben lelkifurdalás nélkül szedi ki a saluzás alól a gerendát, hogy összevágja, s szalonnát süssön délre. Az elején jött ide egy lány. Szép székely leány. Vastag szőke két hajfonata volt, meg meleg szeme. Dolgozott a kantinban is, meg másutt is, ahová tették. Hogy hol dolgozott, azt pontosan soha nem tudtam, csak azt tudtam, hol lakik. Azt mindig pontosan meg lehetett találni, mert ott mindig ki volt terítve a fehérnemű száradni. Ilyen helyen az embernek sok emberrel van doäga, Mégis, azt a lányt én soha el nem felejtettem Amikor az eszembe jutott, már úgy éreztem, mintha friss fehérnemű illata áradna. Rózának hívták. Mi románok, nem használunk hosszú magánhangzókat. Ügy hívtarm hogy „Róza“. Később kiigazított. De én mégis megmaradtam a magam kiejtése mellett. Élveztem, hogy bosszankodik. Ő is rettenetesen beszélt románul, mint a többi székely. Aztán én is mindig csúfoltam. Mikor nevetett, akkor egy kis gödröcske keletkezett a bal arcán, a szeme alatt. Egyszer megláttam egy kis legénnyel, akit én is ismertem. Jól teszi, gondoltam. Fiatal. Ez a lányok sorsa, a legény. Csak éppen ez a legény nem tetszett nekem. Costelnek hívták. Egyszer volt vele közelebbi dolgom, s annak alapján ítéltem meg. Butaság. El se kéne mondanom Az első falakat raktuk akkor a vegyigyárnál. Beszélgetek az emberekkel, amikor meglátok a földön egy huszonötös bankót. Felveszem, s mutatom Costel a zsebéhez kap, hogy jaj, éppen most hullatta el. Aztán még lábatlankodott ott pár percig, s egyszercsak jön egy fiatal napszámos, lógó orral. Cigarettáért küldte a mestere egy huszonötössel, s elhullatta a pénzt... Bonyolult jószág az ember. Kis idővel azután, hogy Costelt Rózával láttam, kezdtem hallani ezt is, azt is a lányról. Mondtak rólam is eleget. Azt is hallottam, — valakinek éppen a tyúkszemére léptem akkortájt — hogy kereskedő voltam. De mi történt. Persze, ezek apróságok. I,ehet, maga nem tulajdonít nekik fontosságot. Egyszer a főmérnök irodájában ültem, amikor bejött valamiért Róza. Vattáskabát volt rajta, s ahogy meglátott, összehúzta mellén a kabátot. Piszkos volt a blúza. Ebből én sok mindent megértettem. De az az érdekes, hogy szívesen gondoltam vissza a jelenetre. Addig őgyelegtem a telepen, amíg ki nem lestem, hogy vajon Costeltől is szégyelli-e Róza a nem tiszta blúzot? Többször láttam azután Costellel, de nem húzta össze a kabátját. Hogy tudtam én ennek örülni. Abban az időben hozattam el Piatráról az ünneplő ruhámat. Életemben először azon a héten voltam bálban ... A vonaton beszélgettem egyszer egy tanárral. A véletlen hozott össze vele. Ő mondta, hogy a virágok is azért olyan szépek, színesek, illatosak, hogy magukhoz csábítsák a lepkéket meg méheket. Nekem rögtön az ünneplő ruha elhozatala jutott eszembe, és kimentem a folyosóra, szivarozni... Rózát aztán kiírták a faliújságra. Karikatúrát is tettek a cikk mellé. Róza a Costel ölében ült, s mulattak a közös hálóban.
