Irodalmi Szemle, 1959
1959/4 - NAGY IRÉN: Békesség földön az embernek (Elbeszélés)
nagy írén Békesség földön az embernek Miért nem beszél ? Csak még egy szót szólna ... Kiabálna tovább... átko- zódna ... a hajamnál fogva ráncigálna a földön ... ütlegelne és rugdalna ... minden jobb volna, mint ez a hallgatás ... Közel húsz éve élünk együtt, soha egy hangos szót nem szólt hozzám, de most üvöltenie kellene, az arcomba köpni. Kínzó aggodalmamban hányszor veszekedtem vele, ha beteg volt a gyerek, vagy ha elvétve, rossz bizonyítványt hozott, őt okoltam, de semmivel nem hoztam ki a sodrából annyira, hogy rámkiáltott volna. Amikor a padláson bujkáltunk, abban a kis faluban, akkor az idegeim felmondták a szolgálatot. Sírtam, toporzékoltam, azt akartam, hogy Marika elszökjön, rajta igazán egyetlen jellegzetes vonás sincs, menjen el valahová cselédnek, valamelyik nagy városba, talán egyedül megmenekül. Csak csitított, véleményt nem mondott, végül a gyerek akarata döntött. „Nem hagylak el benneteket. A véretek vagyok. Ami titeket ér, azt vállalom én is. Együtt könnyebb.“ Együtt sem volt könnyebb. Talán mégis az lett volna a legjobb, ha hárman háromfelé megyünk. Ha mindegyikünk azt hiszi a másik kettőről, hogy sikerült megmenekülniük, akkor egyedül könnyebb elviselni mindent. Ki jelentett fel bennünket? Sohasem tudjuk meg. Egyik éjszaka, — a szörnyűségek mindig éjszaka történnek, — felzörgettek bennünket. Először még mélyebbre fúrtuk magunkat a szalmába, de amikor puskatussal kezdték döngetni a padlás ajtaját és a nevünket kiabálták, elő kellett jönni. János mászott ki elsőnek a szalmából, „kinyitom, gyorsan hozzátok rendbe magatokat“ mondta, s közben a haja tele volt szalmaszálakkai, úgy nézett ki, mint egy csavargó, aki most tápászkodott fel az árokból. Igyekezett nyugodt maradni és Marika is hallgatott. Ha valami baj volt, Marikának sohasem lehetett a hangját hallani. Csak az én fogaim vacogtak a félelemtől, egész testemben reszkettem és a szememből patakzott a könny. Nyitott parasztszekéren hoztak be a városba, szerencsére enyhe a december, különben megfagytunk volna. A hajnali szürkületben végigcsattogtak a lovak patái a hídon, más nem hallatszott, mintha kihalt volna a város, sehol egy tejeskocsi, sehol egy biciklista, sehol egy élőlény. Ahogy bekanyarodtunk az öreg vár kapuja alatt, akkor jutott eszembe, hogy karácsony van. Ma egy éve, — milyen régen volt, mintha évszázadokat éltem volna azóta, — ma egy éve lázasan készülődtünk, hogy Marikának örömet szerezzünk. Amikor magunkra maradtunk a cellában, mintha valamiféle megkönnyebbülést éreztem volna. Hát vége ... nem sikerült... a sorsát senki sem kerülheti el. vége a bujkálásnak, valaminek most már történni kell. Hideg volt a sötét, ezt a helyiséget mindig börtönnek használhatták, de egy katona pokrócot dobott be. A pokrócot magunkra terítve ültünk, összebújva
