Irodalmi Szemle, 1959
1959/4 - NAGY IRÉN: Békesség földön az embernek (Elbeszélés)
a priccsen. Marika középen, hogy meg ne fázzon... Délben valami löttyöt is hoztak, de kinek van kedve ilyenkor enni... János megkérdezte a katonát, mi lesz velünk? A katona a vállát rángatta, aztán csak annyit mondott: „Hiszen ha a papírjaik rendben lennének.“ A parancsnok nem ismer bennünket... Karácsony van, ma este ünnepük szerte a világon egy gyermek születését. .. Felébredt bennem a remény, talán elengednek. János, szólj már egy szót... te férfi vagy, neked könnyebb ... te nem félsz, de nekem mindig volt valakim, aki a széltől is óvott. Amikor bejött az altiszt és ránézett Marikára, szinte megállt a szívverésem. Állati félelem vett erőt rajtam, úgy éreztem, itt a vég. Petroleum lámpást hozott, cilinder nem volt rajta, a lámpabél füstölgött, kormos lett tőle az arca. Magasra tartotta, hogy belevilágítson az arcunkba, én meg elszédültem, imbolygóit velem minden. Hosszabban csak Marikát nézte meg, füttyentett egyet, majd kiküldte a katonát. Megvárta, amíg becsukódik mögötte az ajtó és megszólalt: „Ha velem jössz egy órára, utána mehettek mindhárman, ahová akartok, amerre láttok.“ János felugrott és ököllel belevágott az altiszt arcába, de az mint a macska- kölyköt, úgy rázta le magáról és visszalökte a priccsre. „Téged nem kérdezett senki, a lányodhoz beszélek.“ Az ökölcsapást nem adta vissza, egyre Marikát nézte. „No galambom, jössz? Öt percet adok a gondolkodásra.“ Marika értelméig nem hatoltak el a szavak, csak nézett és nem tudta, mit akarnak tőle. „Nem kellene a beleegyezésed, vihetnétek erőszakkal is, de én úriember vagyok.“ A lány még mindig nem szólt egy szót sem, az apja szorosan átfogta, látszott, hogy nem adja ki a kezéből, amíg él. „Nem akarod megmenteni az életüket?“ mutatott Jánosra és rám az altiszt, s Marika ekkor értette meg, mit akar tőle. Rám nézett. Ügy kérdezett a szeme, mint kicsi gyermekkorában, amikor nem tudta, mit, hogyan csináljon. Engem kérdezett, de az én szememben nem talált választ, az én tekintetemben nem volt más, csak félelem. „Negyvenéves vagyok... félek a haláltól... élni akarok ... ments meg ...“ Ezt olvasta ki a szememből, mert lassan felállt. János torkából furcsa hang tört elő, nem engedte el Marika vállát, vele együtt emelkedett fel a priccsről és hangosan kiabálni kezdett: „Nem viszed a lányomat sehová, aljas gazember. Itt vagyunk mind a hárman a hatalmadban, ölj meg bennünket, de a lányomat nem adom.“ Marika közben szelíden lefejtette apja kezét a derekáról és néhány lépést tett az altiszt felé. János a homlokát csapkodta öklével, zokogni kezdett, aztán először életében rámüvöltött: „Dehát ne engedd el, szólj egy szót hozzá, te vagy az anyja...“ Nem szóltam egy szót sem, annyira féltem a haláltól, hogy kész voltam feláldozni a lányomat, mint ahogy Abrahám is kész volt feláldozni Izsákot. Az ajtó becsapódott mögöttük, János fejével döngette a falat, de senki sem jött. Karácsony este van, üres a folyosó, a vadállatok ünnepük a gyermek születését. Azóta egy szót sem szólt hozzám, csak a könnyei folynak szüntelenül végig az arcán, a megszaggatott ruháján. Még néhány perc és visszajön Marika, aztán kilöknek bennünket az éjszakába, fussunk, amerre látunk. Mit mondok majd a lányomnak, ha betántorog a cellába, miután testével fizette meg az életünket?
