Irodalmi Szemle, 1959
1959/4 - LEHOCKY TERÉZ: Kypusz a méhesben (Regényrészlet)
Benjámin meg csak áll, áll tágranyílt spanyoldohány színű szemmel, bennük szétfolyó köd. Magáénak érzi a zsenge kislánytestet, jövendő asszonyát, várandósra szétdagadt idomokat sejt benne. Nem gondol rá, hogy ép lába is lőcs meg száratag, s hogy koppadt, sárga homlokán már redő virágzik. A púpok se gyötrik különösebben. Egyelőre egyéb szenvedése nincs, csak az, ha valami belülről megkapirgálja a gégéjét. Most is mellébe kell húzni fejét, rándul a válla s rekedt, reszelős, höpögős hang búvik elő, belekékül, belefakul, míg nyerítve, ugatva kitör melléből a köhögés. S köhög szilajul, dévajul, megvész bele, míg egyre bágyadtabb, egyre hosszabb hullámokkal csitul, halkul, békélkedik az erőlködés, hogy kimerültén, megnyirkosodott háttal bebotorkálhasson a konyhába. Bent az anyja azóta már réklisen, alsószoknyásan moncsolta a moslékot, langyos kolompárt, korpát, az apja meg a tornácra becsellengő juhászkutyába vágatta az istennyilát, felfedezvén ártatlanságot hazudó pofájában a kakasfark pihéit. Benjámin megsimogatta a lesunytfejű, bűntudatos négylábút, kinek helyét megint a bolhás kutyaólban jelölték ki. Az apja puhán rámordul: — Nem vagy elég keshedt, még egy heptika kéne? Szőrpelyhes, szeplős keze nem lendül ütésre. Szereti a gyerek háromszögletű képét, vénecske tereferéjét. Ha úgy hozza a tehetség, papnak, vagy írástudónak adja a városba. Majd ... Benjámin meg visszasomfordál a szobába; lesöpri talpát tenyérrel és békes- ségesen bemászik az ágyba, elbámészkodva Gabika hájpopsiján s a nagymama imakönyvbe szúró, papagájos orrán, melynek végén mindig súlyos csepp ül. Kint az udvaron serpenyőt, üstöt sikálnak-tologatnak, bőg a borjú, visongat a malacnép, beszivárog a nedves fa füstje, hosszat harangoznak, valaki kellemetes húsvétot kiván és koccint a konyhában: aztán jön az álom, könnyű, finomműves ujjakkal, elbabrálgat a szemhéjjal s a tudat lomhán elring a végtelenbe. * * * Az apró parasztportákon, zselléreknél megállt az idő. Mindenütt olyan sötétségben, tudatlanságban és nyomorban élnek, akár jobbágy elődeik. Nem kavarta meg vérüket nagyon a negyvennyolcas forradalom: hiszen csak az urak és fir- kászok változtak, de az embernyúzás megmaradt. Éppen olyan sok adót, katonát szedtek, mint akkor. A pandúrmundér helyett csendőregyenruha kéklett, s az exekútor alatt éppúgy megtörölték a széket, mint annakelőtte. A mostani Kypusz gazdának négy gyerekszájat kell tömni. Meg kell elégedni a gyenge karéjjal, nincsen ráadás, még egyszer kérés. A nagyobbacska lányok, Giziké, Izabella, Benjáminnal együtt már muszájiskolások. A nagyfejű Gabika csak kétéves és kötényszéllel bizony még gyakran kell tisztába tenni orrát. Egyik gyerek se bórembukk, csak satnya, mindig-éhes madárnép: csipegetnek, csipegetnek és mégsem elég a lisztesláda tavaszig. — No, mit lógatod az orrodat? — vallatja a nagyobbik fiát Kypusz mama. — Mit lógatnám! — Gyerek, anyádnak ne hazudj. Csak látom rajtad. — Menjen, ne káráljon. Mi bajom lenne? Közbevág az apai tekintély: — Csak pofázz, megjárod, mint az egyszeri.
