Irodalmi Szemle, 1959

1959/4 - LEHOCKY TERÉZ: Kypusz a méhesben (Regényrészlet)

Benjáminban felszakadozik a sírás és mindjárt a helyszínen megesik a vallomás.

— A bereknél megdobáltak, púposnak csúfoltak, leköptek.

Nem kérdezik miért. Tudták, várták, hogy eljön a perc, mikor az anyja saját méhét megátkozza. A gyerekek álmélkodnak, eszegetik a morzsát, csak az öreganya szól okoskodva a dologba.

— Mit kellett neked a berekbe mászkálni! Hibás gyerek vagy, nos maradj a fenekeden otthon.

— Maga meg hallgasson. Senki se kérdezte. Mit irigykedik mindenre?

Az öregasszony el se várja már, hogy lánya megvédje veje ellen. Megszokta, hogy ő a fölös kerék a kocsin. De a nyelve nem öregedett testéhez:

— Tik mindig csak okosabbak akartok lenni, oszt ez a vége. Ha rám hallgattatok volna ..

A veje újból rámordul s így nem tudja befejezni, mit kellett volna a fiataloknak meghallgatni. Igaz, hogy nem jönne zavarba. Az igazság, a tanács nála csak álmoskönyvből, vőfélykönyvből és kalendáriumból származhatik.

Az apa egy darabig hallgat, aztán kilöki magából a határozatot, mit megérlelt magában már régen munkaközben, pihenőben:

— A városba mégy. Ne kapcáskodjon a gyerekemmel senki. Még az úristen se, mer’ abba is belerúgok. Az én bajom, hogy púpos, nem a másé. No, ne nyeríts. Papnak adlak, vagy intézetbe mégy. Van olyan magadféle gyerekek otthona, ahol ennek-annak kitanulnak. Inkább otthon nem zabálunk, de te mégy mostan ősztől. Valamicskét tán ad az állam is, úgyis eleget nyúznak az adóér’.

Ezzel eldőlt Benjámin sorsa. Városi sora lesz, a tudás lesz kenyere. Ha hazajön, majd mind szájat tátnak. Többet fog tudni, mint a tanító.

Benjámin abbahagyja a bömbölést, leveti a gatyát, inget és beoson a vackára. Szeme sötétben tapogatja a búcsún vett prágai Jézuska körvonalait s úgy tűnik, hogy a dísszel, ékszerrel agyonrakott csöpp églakó szörnyistenné súlyosul, aki túlkorán felfodrozza az élet sötét vizeit és elűzi a gyermekkor tájait, szelíd, játékos alkonyokat, bujócskázást. Nincs többé sárkányeregetés, újságpapír-csákó és guggolás kicsi tócsa mellett, min paptrhajó libeg el a Fekete-tenger vízrónájára.

Benjámin nem tud elaludni. Sír. Vele sírnak nesztelenül a szoba tárgyai, élettelen tanúi a szobabeli násznak, születésnek és halálnak. Reccsen a padló, lebben a sötét: a töve-rokkadt élet minden fantomnépe előkerül, besúg a fülbe, fullánkjával mélyeket, hegyeseket szúr a szívbe.

Kint az udvaron vacogó szellemhangon sír a búcsúzó vihar, zsolozsmája egyre lágyabban, egyre távolibban rezegteti az ablakot. Mire elhal, felszáradt a könny is.

* * *

Az utolsó hajnalban Benjámin kiszökik az áporodott levegőjű szobából. Hogy soká odakint marad, utánaszól az anyja kedveskedve:

— Még megfázol. Aztán a főtisztelendő uraknak nem kell kahogó kispap.

És már előre mosolyog, látja tulajdon fiát a damaszttal leterített oltárnál monstranciázni, áldást osztogatni. Elébe járulnak kézcsókra mind az asszonyok, a férfinép megemelgeti tasia kalapját előtte, akár a szomorúságok szentszűzénél.

Személyes felügyelete alatt lötyköli meg arcát Benjámin, inget, kalapot igazgat rajta, a kiscsizma fényesre pucolva, még az angyalok is meglátnák magukat