Irodalmi Szemle, 1959
1959/4 - LEHOCKY TERÉZ: Kypusz a méhesben (Regényrészlet)
óceánok, volt-tengerek fövénye sír fémes, évezredes sírással, a maradékon pedig posza homok zizeg, miről jobban eltakarodott a víz, mint Mózes bibliájában az ég párkányáról. S ami kukorica, búza mégis megtermett hat nemzedék verejtékében, azt elvitte az adó, a doktor, a kamat. Sőt a végén még csontjait se tehette a múmia-homokba harsonáig pihenőre, mert árveréskor másnak dob-peregte oda a csendőrsegédletes végrehajtó. Egyszóval maholnap földhözragadt lesz az egész Kypusz pereputty, és mégis kirúgnak mindenfélével a hámból. Sok a gyerek. A púposuk életben maradt, a Benjámin. Külüfejű, és zsugorodott, mankóhoz kuporodó ballába van. Már a neve is kész lázadás. Benjámin! Mi az, hogy Benjámin? Lett volna Jani, Józsi vagy Gyuri. De Benjámin? Ez annyit jelent, hogy a ragyásképű már a keresztelőmedencénél is leizélte a parasztmórest. Hogy ő nem fog kapcában járni s nem ragadja meg az ekeszarvát. Minden kiáltó és elütő rajta. Mikor más gyerek már rég hasmánt alszik a kuckóban, ő a sárgabajszú holddal szerelmeskedik, meg a lámpásszemű macskájukkal mágiáskodik. Most is: hol van még a húsvéthétfői locsolódás, tojásszedés? Ő meg már régen fenn van és halkan dobálja magát az ágyon. Nem bír magával. Tizenkét esztendős és már forrásban van. Egyébre sem gondol csak arra, hogy meglocsolja vödör kútvizzel Vizi szomszéd lányát, a Trézsit. Tizenötholdas parasztisten, cséplőgépje van, muraközije és két akkora ökre, hogy a senkifia, kétpupú legényke még a hasukig sem fér fel. Benjámin legelőbb a legidősebbet, a vele egyidős Ancsit szemelte ki, de hogy az kiadta az útját jókora meglökéssel, a legkisebb Trézsire vetette szemét, aki jussa gyanánt nem lemngben, de rövid ráncos szoknyában, batya-cipősen járt. Benjámin ha púpos is, de okos. Vénecske gondolatai vannak, szépen pingál, fogalmazásban, számtanban az első. Vékony, hosszú ujjaiból mintegy ütemre, hullámosán csak úgy ömölnek a sorok, számok, megoldások. Finom az ösztöne és titokzatos. Alig lehet elbírni az aranyporos szemét: túlmélyre néz vele. A füle akár a denevéré: még a hangtalan rezgést, hal-jajokat is felfogja. Például most is hallja, hogy Viziéknél nyílik a pitvarajtó: aprók, sietősek, suhanok a léptek. Kavics, homok se csikordul. Mezítláb, puhán jár egy pilletest. Ez csak Trézsi lehet, az aranyfogú, nagymarkú gazdának a lánya. Szál ingecske suhog rajta, ahogy kijött az első szobából, meleg toll, szobafülledtség illatozik bőrén. Érződik az irány, amerre tart. Szükségre megy az istállóba, vagy a hidlás rozsda- színú, kövérszagú latyakéhoz. Meg kell nézni, meglesni, bukdosva bújni! Azzal Benjámin odahagyja macska-vánkostársát, kilopakodik nesztelen a szobából és kioson az udvarra. A feszült figyelemtől majd szíve pattan. Látni nem lehet az inges angyalt a kötélen száradó göncök, gatyák miatt; illata és párája elkeverődött a szellőzködő ünneplőruha.naftalinszagával. Benjámin meglibbenti hát az egyik kiakasztott ing-kísértetet és szemébe ötlik a naiv nemiség csábja: Trézsi nomádosan, gyerekesen guggol a földön és nézi, nézi fejlehajtva, hogy dől belőle forró sugárban a vizelet. A puli, a cirmos és egypár kotlós meg körülötte karikában, pajtáskodó várakozással: hátha egyéb is akad. Rájuk se hederít, hessent a barbár, lármás vidámsággal barátkozó kutyára és a vályúban leöblögeti bepermetezett lábaszárát. A kezére ragadt hajszálas zöld mohát ingaljába törli és visszaviharzik a tollasbálba.
