Irodalmi Szemle, 1959
1959/1 - FECSÓ PÁL: Négy vers
tette ... Látja az ujjai közt átgördülő könnyét a kinevezése napján... Aztán később... amint hálásan rákulcsolódik az övére, amiért magához vette ... Nézi, nézi a két kezet, az egymásba fonódó ujjakat... és látja őket ezer változatban... Amint kenyeret szeltek, amint görcsöt kötöttek a cérna végére, amint a szálkát kiszedték az ujjából, borogatást raktak a homlokára, krumplit hámoztak ... Nézi a munkában elgörbült, bütykös kis csonkokat, amelyek sosem tétlenkedtek, mindig gyógyítottak és mindig adtaik ... Emlékek, jelenetek egész sora vonult el előtte. Látta anyját ifjú éveiben, eszébe jutottak a ruhadarabjai, amelyek szinte elválaszthatatlanok voltak tőle. Látta őt életének legkülönbözőbb változataiban, melyek emlékezetéből már rég elmosódtak s most hirtelen friss erővel tolakodtak elő. Visszaemlékezett szokásaira, gyengéire, kettesben töltött küzdelmes, meleg éveikre . . . Egyszerre — mint jeges mosogatórongy — csapott szívére a jelen. Vajon mit adott ő az anyjának ? . .. Mit adhatott? mikor maga is alig győzte erővel a mindennapok sodrát ... Minden, ami eddig volt, véget ért. Eltűntek ezek az emlékek is, csak ő marad itt, üres kézzel és üres szívvel. Nézte az édesanyja múló arcát a vibráló gyertyafényben. Ügy feküdt ott, mint aki már mindent tud. Feje kissé oldalt billent, nem volt még alátámasztva. — Milyen rosszul fekszik — gondolta Kropacsek. S ekkor hirtelen eszébe jutott a kis fejpárna. Ott hevert nem messze az ágytól az egyik széken. Huzat nem volt rajta. Utána nyúlt. De feleúton megakadt a keze, s a szeme kerekre nyíltan tapadt a párnára. A szíve egyszerre vadul dobogni kezdett. Egy pillanatig tétovázva állt ott, aztán lábujjhegyen az ajtóhoz sietett s óvatosan kilépett a folyosóra. Néhány perc múlva izgatottan, lihegve visszatért. Megfogta a kispárnát s reszkető, ügyetlen kézzel belegyömöszölte a magával hozott tiszta huzatba. Aztán megállt vele az ágy előtt. — Mama ... — szólította halkan — Mama... látod ?... Nesze . .. És végtelen gyöngédséggel a feje alá tette. FECSÖ PÁL NEVETSZ RAJTAM Csak nézlek, nézlek, nem tehetek róla, mintha szemed az én szemem volna, mintha ajkad énreám nevetne, mintha szíved igazán szeretne. Csókra vágyom, csókra nyílt az ajkam s nem is láttam, hogy csak nevetsz rajtam.
