Irodalmi Szemle, 1959

1959/1 - ÁSGUTHY ERZSÉBET: Mama

Hamar orvosért szaladtak. A doktor aztán minden kétséget eloszlatott s hivatalosan is megállapította, hogy özvegy Kropacseknét szívszélhüdés érte.

— Milyen szerencsétlenség!... Milyen csapás!... — sopánkodott a menye hangosan s igyekezett a szemét vörösre dörzsölni.

— Nem is tudom, mihez kezdjek most hirtelenében — nézett a körülötte állókra. — Annyi mindent kell ilyenkor elintézni... — s hirtelen eszébe jutott a vasalt ruha, amely még szintén elrakásra várt.

— Legelőször is fel kéne ravatalozni... — ajánlotta valaki.

— Dehogyis! Előbb le kell mosni ecetes vízzel és ünneplőbe öltöztetni

— vetette ellen egy másik. — Tessék csak kikeresni a ruhát, mi majd segítünk... — ajánlkozott két asszony is a házbeliek közül.

Azzal a házmester segítségével felemelték s az ágyra fektették özvegy Kropacsekné hülő testét.

— Siessünk. .. siessünk ... — bíztatták egymást, — amíg meg nem merevedik...

Kropacsek úrral nem törődött senki. Csak állt ott, szárazon égő szemmel s a szoba sarkából nézte, amint idegen kezek húzzák, fogdossák az anyja testét s igyekeznek belekényszeríteni a sovány elfáradt tagokat a birsalmaszagú, fekete selyembe.

— Én addig beszólok a temetkezési intézetbe, hogy küldjenek koporsót ... — ajánlkozott a házmester.

— Puhafából — szólt hátra a szekrény mellől Kropacsekné. — Köszönöm, házmester úr... köszönöm ... És küldjenek el valakit, hogy megbeszéljük a temetést.

— A rendőrségen is szólni kéne... de én már nem érek rá ... — fordult vissza elmenőben a házmester.

— Persze*

__Vince, mit állsz ott?! Mennyi baj van és te meg se mozdulsz! Eredj hamar bejelenteni a rendőrségre!

— Igen... —> mondta felrezzenve Kropacsek s gépiesen megindult az ajtó felé. Igyekezett úgy tenni, mintha sietne, de a lábai alig vitték.

Mikor visszajött, az anyja már felöltözve feküdt az ágyon, feje mellett két oldalt kis faggyúgyertya égett, s kezében rózsfűzért és egy szentelt barkaágat tartott.

— Mintha a templomból jönne — gondolta Kropacsek űr s megállt az ágy oldalánál.

Egyedül volt a szobában. A többiek már kint tárgyaltak a temetés részleteiről.

Nézte az anyját.

Éppen mintha a templomból jönne — állapította meg újból.

Eszébe jutottak a régi falusi vasárnapok, amikor délelőttönként összegyűltek a templomtéren s szót váltottak a tanító úrral. Most is hallja a hangját, amint vállára veregetve bíztatta:

— Hát esak tanulj, tanulj fiam ... Szerezz örömet özvegy édesanyádnak. Dolgozz szorgalmasan, hogy egyszer majd meghálálhass neki mindent ...

Milyen büszkén szorongatta ilyenkor édesanyja a kezét! Szinte érzi a kis meleg, kérges tenyér szorítását...

Érzi a simogatását frissen borotvált arcán, mikor az érettségit le