Irodalmi Szemle, 1959

1959/1 - ÁSGUTHY ERZSÉBET: Mama

— Mégis ? Mit „mégis" ? — hördült fel Kropacsekné felháborodva.

Kropacsek úr rögtön összehúzódott. Még kisebbre zsugorodott, mint

amilyennek a teremtő szánta és sűrű pislogások közt helyesbített:

— Csak azt akartam mondani, hogy mégis ... mégis megnézném... azaz megmondanám a Mamának, hogy adja vissza, ha nála van...

— Ha nála van?! Persze, hogy nála van! Azért csukózott be a szobájába, kulccsal zárta magára az ajtót, hogy senki be ne mehessen. . . Hiába zörgettem, ki nem nyitja a szentnek sem!

— Majd talán én. .. megróbálom... — ajánlkozott Kropacsek úr, miközben valami furcsa kis szorongás markolta össze a torkát.

De hiába kopogott, hiába próbálkozott, senki sem felelt, s az ajtó nem nyílt ki.

— Ugyan hadd már abba! — szólt ki a felesége ingerülten a konyhából. — Majd előjön, ha megéhezik.

De az ebéd is az asztalon volt s az öreg asszony mégsem jelentkezett.

Kropacsekné torkig volt már. Erélyesen kirúgta maga alól a széket s éppen indult volna érte, amikor szaladva jött a szomszédék kisfia, szinte beesett az ajtón.

— Az öreg asszonyság... az öreg asszonyság... — lihegte.

— Na mi lelt ? Mi van az öreg asszonysággal — mordult fel Kropacsekné, míg Kropacsek elálló lélegzettel meredt a gyerekre.

— Odabenn fekszik a padlón, oszt /nem mozdul... el van nyúlva a földön... tán meg is hótt... — zihálta egy szuszra.

— Mit beszélsz, te kerge? Hisz csukva van az ajtó, honnan tudod, hogy a földör^ fekszik ?

— Felmásztam a lichthof ablakára, onnan néztem be, onnan jól látszik, tessék csak gyónni!. ..

— Na, megint valami újabb fakszni! — pattant fel Kropacsekné. — De persze nincsen, aki ilyenkor rendet csináljon! — mérte végig lesújtó pillantással a férjét, miközben kirobogott a szobából.

Kropacsek úr csak ült elkábultan, mint akit ártatlanul fejbevertek. Aztán hirtelen felállt s reszkető térddel, botladozva végigsietett a sötét folyosón, amelynek végén, egy kis udvari szobában lakott az édesanyja.

Az ajtó előtt akkorára már többen összegyűltek a ház lakói közül. Rövidesen megjelent a házmester is s hogy az ajtót hiába feszegették, leszaladt a tolvajkulcsért és a visszafojtott lélegzetű kíváncsiskodókat íélretolva, gyakorlott kézzel kinyitotta a zárat.

Mikor az ajtó kitárult, kropacsek az első pillanatban visszahőkölt, csak aztán mert a felesége után belépni a szobába.

A padlón csakugyan ott feküdt az anyja. Arccal a földre borulva, csendesen, nyugodtan, mintha csak aludna. Első percben szinte elcsodálkozott rajta, hogy ilyen kényelmetlen fekhelyet választott magának. Csak amikor hiába emelgették s a karja és feje koppanva esett vissza a földre, csak akkor tört ki belőle a hang tétován és gyámoltalanul: „Mama!...“

Kropacsekné feddőleg fordult hátra. De aztán, hogy a sopánkodó szomszédokra esett a tekintete, hirtelen meggondolta magát s egy műsóhaj kíséretében, mint utolsó reményszálat vetette férje felé a kérdést:

— Hátha csak elájult?...