Irodalmi Szemle, 1959

1959/1 - DÉNES GYÖRGY: Szegény emberek

Fogas Andrást megnyugtatták ezek a szavak. Kezet rázott a' kerülővel.

— Majd aztán beszól hozzánk, ugye Kiss bácsi?

— Menjenek csak haza nyugodtan.

A fuvaros befogta a lovakat. Felkászálódtak és indultak hazafelé.

— Hát a nyesés hol maradt ? — kérdezte otthon az asszony.

Az ember csak a fejét lógatta.

— Ellopták.

Az asszony fakó képe még jobban elszürkült a szóra.

— Ellopták? No, hogy a nehézség rántsa össze a kezük szárát! Hogy a tűz lángja égesse meg a testüket!

A vakarcsnyi asszonyból csakúgy fröcsögött az átkozódás. El-elakadó lélegzettel öntötte ki mérgét, szemét hol összeszűkítve, hol meg kimeresztve. Arca kivörösödött az erőlködéstől, lába reszketni kezdett. Mikor már nem bírta szusszal, a székre vetette magát s úgy elpityeredett, mint a kisgyerek.

— Ezért törődtél, ezért dolgoztál annyi napot?

Az ember nagyokat nyelt és rekedten motyogta:

— Nem tudom, miért kell ezért olyan nagy komédiát csapni?

Felesége felpattant, mint a vipera.

— Hallod-e te? Talán bizony örülnöm kellene? Várj csak, várj, majd a fenekedbe csíp a fagy nemsokára!

— Még megkerülhet.

— Az ám. Megkerülhet. Különösen akkor, ha itthon tátod a szádat. Nemhogy mennél a bíróhoz jelenteni.

Az emberben felgyűlt az indulat. Már felemelte a kezét, de ahogy az asszony riadt szemébe nézett, leengedte öklét. Legyintett és kifordult az ajtón.

Elballagott a községházára.

A bíró hümmögve hallgatta a panaszt, majd megjegyezte:

— Biztosan a naszrajiak voltak, azok olyan enyveskezűek. Ők lopták el az én fámat is harmadfél esztendeje.

— Emlékszem rá — bólintott Fogas András — abban az esztendőben hullt el a süldőm, harmickettő telén.

A bíró megtömte pipáját és elégedetten mondta:

— De drágán fizettek érte. Egy-egy évet ültek.

Fogas András azt gondolta: „Dörzsölöd a kezed, vén naplopó. Pedig a tiedből bőven jutna másnak is, hiszen annyi az erdőd, hogy szinte rád szakad. Ha meg a szegény hozzányúl, menten csendőrt uszítsz a nyakára.“

De csak annyit mondott:

— Jól. rájuk húzták a vizes lepedőt.

— Te se búsulj! — ütött a vállára a bíró. — Kiss bácsi kifürkészi a tolvajt. Menj csak haza nyugodtan, majd szólok a csendőröknek. . .

Negyednapra beszólt a kerülő, hogy meglelte a zsiványt. A naszraji kisbíró rakta fel a nyesést, Már volt a csendőrségen is, holnapután reggel indulnak Naszrajba.

Az asszonyból felszakadt a sóhaj.

— Hála az Istennek!

Másnap a csendőrségre hivatták Fogas Andrást.

Pelikán, a savanyútekintetű, sovány törzsőrmester azzal fogadta:

— Holnap reggel indulunk a tizedessel. Kiss bácsi a hegyen vár bennünket.