Irodalmi Szemle, 1959

1959/1 - DÉNES GYÖRGY: Szegény emberek

Hat órakor legyen a lakásom előtt. Ha nem kelnék fel időre, zörgesse meg jól a kaput.

— Értem, törzsőrmester úr. Hatkor ott leszek

Szitáló esőben indultak másnap hajnalban. Útközben bezörgettek a tizedeshez, de az kikiáltott, hogy menjenek csak, majd utoléri őket.

Lassan bandukoltak felfelé a hegyi csapáson. A törzsőrmester meg-megállt, belefújt sípjába, de a tizedes csak nem mutatkozott.

— Hol az ördögben marad olyan sokáig ? — mondta dühösen és zsebkendőjével megtörülgette nedves képét.

Az eső egyre sűrűbb pásztákban verte a földet. Mire felértek a tetőré, már az orruk hegyéig sem láttak.

Kiss bácsi azt Ígérte, hogy az útkereszteződésnél várja majd őket, egy nagy odvas cserfa alatt. A cserfát meg is találták, de a kerülő nem volt sehol.

— Vajon hol lehet az öreg? — szólt töprengve Fogas András, de a törzsőrmester nem felelt. Arca megsötétedett a bosszúságtól. Hátát a fatörzsnek vetette, nyakát válla közé húzta. Teste meg-megrándult az átázott köpeny alatt.

— Várjon csak egy kicsit — mondotta Fogas András és bement az erdőbe. Száraz gallyat szedegetett meg harasztot. Mikor összegyűjtött egy jó csomónyit, ölébe kapta s visszatért a törzsőrmesterhez.

— Mit csinál maga? — förmedt rá a csendőr és a revolvertáskájához kapott.

A másik megütődve bámult rá.

— Száraz gallyat kerestem, — mondta és hozzálátott a tűzrakáshoz.

A csendőr közelebb lépett a tűzhöz, amely ropogva mart a gallycsomóba. Tenyerét jólesően összedörzsölgette a láng felett és mintha bosszúsága is felengedett volna.

— Hm, hm. Ügyes ember azért maga, Fogas úr. Istenemre, jól esik ez a kis meleg — szólt megenyhülten.

A másik nem felelt. Lassú mozdulatokkal rakta a tüzet, nézte a lángok játékát. Szemében különös fények izzottak.

A csendőr vállat vont és megint magába zárkózott.

Amikor jól megszárítkoztak. Pelikán ismét elővette sípját. De hiába fújta, mert sem a tizedes, sem a kerülő nem mutatkozott. Végül abbahagyta, mérgesen legyintett s így szólt:

— Nem várhatunk tovább. Gyerünk. Majd megtalálnak a faluban.

Tovább indultak a szakadó esőben. Útközben kétszer is eltévedtek és csak jó négyórai gyaloglás után értek Naszrajba.

— Hol lakik a kisbíró? — kérdezték az utcán egy szembejövő asszonytól.

— Ihol ni! — mutatott az asszony egy földberoskadó házacskára.

A törzsőrmester belökte a kaput. Jól körülpillantottak az udvaron, de a nyesést sehol sem látták. A csendőr kopogtatott és benyitott a konyhába.

— Jó napot! Itt lakik a kis bíró?

Vékony, verébarcű asszony emelkedett fel a dikóról. Szeméből félelem tükröződött. Önkéntelen mozdulattal hátra simította szöghaját.

— Az uram? Jaj, hol is van?! Talán a szomszédban.

— Szaladjon csak érte! — mondta mogorván a csendőr és gombolgatni kezdte esőköpenyét.

Az asszony arca furcsán rángatózott.