Irodalmi Szemle, 1959
1959/3 - DÁVID TERÉZ: Kísértetek múzeuma
kint a verandán, mindig várjon engem a nagymama széke, ahová leülök majd, ha visszajövök és mesélni fogok az unokáimnak. Mert hiszen az ő születésüket is meg akarom élni! Viszek majd nekik szép ajándékokat, ha jók lesznek... Húsomra nagyon vigyázok a földön vagy az égben. Mindenkinek megbocsátok és semmi, de semmi se fáj már, csak élni akarok. Most valószínűleg soká nem fogok írni, de ismétlem, ezért ne nyugtalankodjatok. Hiszem és remélem, hogy az élet összehoz bennünket még. Magam köré gyűjtöm a gyermekeket, szeretni, gondozni, ápolni fogom a rászorulókat. Látjátok, kész programmal megyek, sikerülnie kell! Csak azért vagyok nyugtalan, mi lesz veletek! Tegyétek el ezt az írást emlékbe és onnan, ahol leszek, ■ igyekszem folytatni majd. Csókollak! És bátorság ... bátorság ... bátorság!! Anyátok.“ Hitler emberbőrbe bújtatott bibliái közé, anyaszívekből, csecsemők véréből, elömlő férfivelőből kővé merevített rámába szeretném ezt a levelet kiállítani, hogy figyelmeztessen. Ezek ellen az asszonyok ellen hirdetett fajvédő harcot a nagynémet Vezér. Ezek ellen az anyák ellen kellett torz istenek diktálta torz törvényeket hozni! És ... ezek miatt az anyák miatt kellett elbuknia!! Langyos szellő fújdogált a libereci Hénlein villa felett, amikor onnan kiléptem. Pórusaimban lassacskán újra felszívódott az életet adó, melegítő napsugár. Hazaérkeztem a mába ... Hazaérkeztem és első dolgom volt, tizennégy év után helyrehozni súlyos mulasztásomat. Első dolgom volt, megválaszolni halott anyám utolsó levelét. Édes egyetlen jó anyám! Azért nem válaszoltam mostanáig leveledre, mert reméltük, betartod szavad és egyszer mégis csak hazaérkezel. Hinni akartuk, hogy élsz és új világot fedezel fel, olyan világot, ahol az emberek nem gyilkolják egymást, ahol nem táplálnak egymás ellen gyűlöletet és ahol győzedelmeskedik hitvallásod: a jóság! A karosszéket elhelyeztük a kályha mellett. Várjon téged, hogy ha hosszú utadról megérkezel, megpihenhess benne. Unokáid is kiváncsiak meséidre. Sajnos, a nagyobbnak, az elsőnek, aki a borzalmakból való feleszmélést követő első szomjúságból fogant, nem ér tudatáig mondanivalónk. Apja, anyja átélt szenvedéseit a magzat idegrendszere is megsínylette, mintha a fasiszta barbárság nemcsak az élőknek, de az utódoknak is üzenni akart volna szüleik által. De a kisebbik helyre legényke, három éves korában azzal fordult édesanyjához: „Anyukám, miért van mindegyik gyereknek nagymamája, csak éppen nekem nincsen?“ A kisebbik fiúnk vár a meséidre, anyám! Rosszul esik majd neki, ha megmondjuk, hogy ne várjon tovább. Nincs mire várnia se neki, se nekünk... és erre csak most, Hitler emberbőrbe kötött könyvei között eszméltünk rá igazán. Csak most döbbentünk rá igazában, hogy hová is vittek titeket, hogy milyen sors várt reátok, és hogy többé soha sem térsz meg közénk, egyetlen édesanyánk! Sajnáljuk, hogy annyi felesleges holmi cipelésével fáradoztatok. Nem kellett nektek már sem meleg ruha, sem takaró, pokróc, sem ennivaló ott, ahová elmentetek. De nem kellett dolgos kezed munkája, görnyedező tested verítéke sem senkinek. Imakönyveidnek sem vehetted hasznát. De bizonyos vagyok abban, hogy amikor a gázkamrában, merevülő karjaiddal Ilus testvérem fejét szívedhez
