Irodalmi Szemle, 1959
1959/1 - GÁLY OLGA: Két vers
G Ä L Y OLGA GYŐZELEM Ne menj el ma este. Nem jó egyedül. Ha munkám elvégzem és a két gyerek szobájából huncut kuncogás helyett végre nem szól más, csak könnyed szuszogás — lelkemre a magány tompa csendje ül. Tudom — el kell menned. Fontos munka vár. Mégis megkísértlek, s elnézed talán, hiszen gyakran mondod: minden nő talány. S ha mindig jó lennék — hidd el, kedvesem, újat vágyó lényed megunt volna már. Így hát rossz vagyok ma, szeszélyes, makacs. A csendtől is félek, mely mint rút madár a könyvemre ül és a váltamra száll. Fülembe pusmogja furcsa rímeit, és ha. nem vigyázok, könnyekre fakaszt. A szoba oly furcsa, mint egy léghajó, sötét fellegek közt úszik most velem, s hiába ragadná meg a két kezem a házat, az utcát, a várost, a zajt —. repülök, pedig pihenni volna jó. Beteg vagy tán — mondod. — Mérjem meg a lázt? De hisz nem fáj semmim — épp csak a fejem. Jó, a kedvedért ez egyszer megteszem. Add a lázmérőt, uram s parancsolom, de meg ne tréfálj és gondosan lerázd'. És most ülj le mellém, fogd meg a kezem. Milyen jó, hogy itt ülsz — érzed-e te is? Kár, hogy épp ma este gondod messze visz ... Mit, hogy harmincnyolc fok? Hát ez mi legyen? ...Itt maradsz hát mégis, ijedt emberem? Hess, te csúnya csend! Enyém a győzelem'.
