Irodalmi Szemle, 1959

1959/1 - GÁLY OLGA: Két vers

G Ä L Y OLGA

VONATON

Robog a vonat: gyorsvonat.

A kerekek nyelik a távolt.

A töltésen túl a földeken a déli nap rézpénze lángol.

Az enyhe lankák hajlatát kőbánya öble metszi át, fölötte hervadt asszonyok: fakult szoknyás bokrok sora, fodornak sárgás habjait a folyó kinálgatja oda.

Az országúton vajszínű, valószínűtlen nagy bogár — egy autó kúszik hangtalan: fülemben minden kattog már.

Odább egy fűrésztelepen figyelmet deszkák halma kér: oly szépen simulnak egymásra, mint frissen vasalt párnahéj.

Jó lenne a fa nyers szagát ellopni s szekrényembe zárni, ám robog a vonat tovább, nincs most idő kedvemben járni. Kis állomás, vonat fütyül, s már elmarad a bakterház, az országúton ökrösszekér törődött parasztembert ráz. Pirostetős szép falu int, bámész, pufók kis gyermekek, képük, mint fent a pirultszélű fehér tejszínhabfellegek.

Prüszköl a mozdony, felfelé kapaszkodik, gőzsíp rikolt.

A földeken dérszőnyeg ül, egyre ritkább a tarka folt.

A láthatárba vesző tájra

liláskéken fon koszorút a Tátra égre görbült háta.

A fáknak itt már lombja hullt, s amint a hegyre menetelnek, egyre sűrűbben keverednek közéjük szép, sudár fenyők — mint vihart próbált vezetők járnak a gyengébbek előtt.

Alinál meg már, te bősz vonat! Nem ér utói a gondolat, mely elidőzne itt is, ott is, ám künn a táj új lapot fordít: az égre gyárkémény mutat.

Oj állomás ez, Tatrasvit.

Most furcsán táncol a tudat: a légben már a tél remeg s szemem előtt finom szövésű fehérneműk fátyla lebeg.

Ifjú leányok arcát látom, amint a gép felé figyel, s kik ha a múlt rendben születnek, tompa homályban vesznek el.

De lám, már indul is tovább a táltosszárnyú gyorsvonat.

— Hahó — köszönti sípszava a megállón maraitakat.

Itt van, itt van a Tátra már, egy kéznyújtásra a hegyek.

Elébem jönnek s átölelnek, mint óriás fehér kezek.

Kontúrjaik a mélykék égen merészen, tisztán látszanak.

A vonat áll. A hegyek hívnak. Megyek feléjük. Süt a nap.