Irodalmi Szemle, 1959
1959/2 - HAGYOMÁNYAINK - Proletár harcosok emlékeznek
A kassai napok Végre! Itt a parancs! Kassa irányába indultunk el. Az ellenség tüzérségének egyik tüzelőállása előző nap Pólyi-majorban volt. A megmozgatott föld mutatta, hogy ott hat ágyút állítottak fel. Amint előre haladtunk, Kassától délre egyre erősebben hallottuk az ágyúszót. A hang Hidasnémeti felől jött, ahol a 101-es dandár harcolt. Az ágyúzást előbb jobb kéz felől, később, ahogy Kassához közeledtünk, egyre inkább a hátunk mögül hallottuk. Már Kassa alatt jártunk, amikor Szverle és szakasza visszaérkezett. Jelentette, hogy az ellenség elhagyta a várost. A XII. század kiseb csapatot hagyott ott, a többiek a zászlóalj elé jönnek. Kassa előtt egy-két kilométerrel találkoztunk. Ott várt Kassa tanácsának küldöttsége is. Ünnepélyesen fogadták zászlóaljunkat. Az ősi hagyományokat követve, a polgármester átnyújtotta a zászlóaljparancsnoknak a város kulcsait. Lelkes beszédben mondta el, mennyire örül a lakosság, hogy a Vörös Hadsereg elűzte az intervenciósokat. Mire a várost elértük, az utca megtelt ünneplő tömeggel. Talán minden kassai a Főutcán szorongott. A visszavonulók nyomában még el sem ült a por, a házakat már zászlók borították. Örömükben síró, kacagó férfiak, asszonyok, lányok ölelkeztek egymással és a bevonuló vörös katonákkal. A meghatottság szinte fojtogatott bennünket. Mégsem felejthettük el, hogy a város védtelen, az ellenség bármikor visszafordulhat. Könyörögtünk az ünneplőknek, engedjenek tovább, az első, hogy a várost biztosítsuk. Ha tűzharcra kerülne sor, ilyen tömeg között tehetetlenek lennénk. Semmi sem használt. A nép ünnepelt, a Vörös Hadsereget ünnepelte. De mert váratlanul törtünk be, fogadásunkra nem készülhettek fel eléggé, ezért a zászlók között kevés volt a vörös. Mikó bácsi kezét kékmunkaruhás ember szorongatta. Mikó bácsi azt mondta neki: — Szakikám, azért tudhatnák, hogy mi nemcsak magyarok, hanem vörös katonák is vagyunk. Több vörös zászlót érdemelnénk. — Hiszen, ha volna — sóhajtotta a munkás —, még ami volt, azt sem őrizhettük meg mind. Néhányan meghallották a beszélgetést. Máris gyűrűzött, terjedt az ünneplők kiáltozása: — Vörös zászlót a házakra! A Vörös Hadsereget ünnepeljük vörös zászlóval! Alig haladtunk száz métert — akkor elég hosszú ideig tartott —, a házakon megjelentek a vörös zászlók is. Bizony a legtöbbjén meglátszott, hogy sebtében, valami ruhaféléből eszkábálták össze. De a szív, a lelkesedés felejtette a rögtönzött zászlók alaki hiányosságait. A géppuskások a vállukon vitték nehéz fegyverüket. A sűrű tömeg elfogta előlük a levegőt, inkább vánszorogtak mint meneteltek — ugyancsak csörgött róluk az izzadtság. Az egyik géppuskához fehérselyemblúzos fiatalasszony lépett: — Adja ide, most én viszem, maga pihenjen egy kicsit. A gépfegyvert kedves, makacs erőszakossággal vállára vette. Filigrán termete egy pillanatra összecsuklott. De már ki is egyenesedett és úgy vitte, mintha régen hordaná. A nap felhígította az olajat, s amint szivárgott, a habfehér
