Irodalmi Szemle, 1959
1959/2 - HAGYOMÁNYAINK - Proletár harcosok emlékeznek
A katonák nagy része addigra már jócskán felöntött a garatra és a parancsnok beszédének utolsó mondatát a maga módján értelmezte. Ennek megfelelőn láttak munkához még azon az éjszakán. Kisebb-nagyobb csoportokba verődtek, sorban kifosztották az üzleteket, elsősorban a kocsmákat, élelmiszer boltokat meg azokat a kereskedéseket, ahol cipőt, ruhát árusítottak, sőt megjött az étvágyuk az aranyra, ékszerre is. Egész éjjel fosztogatott a megvadult tömeg, a kiéhezett, harcban elfáradt katonák, akikhez természetesen a városbeliek is csatlakoztak, hogy egy csapásra helyre pótolják a négy háborús esztendő koplalását, nélkülözéseit. A főispán még azon az éjjelen kihirdette a rendkívüli állapotot és kinevezte a rögtönítélő bíróságot. A városi helyőrségben nem bízhattak, ezért Iglóról kértek segítséget. A kora reggeli órákban már keményen doboltak a város utcáinak kövezetén a segédcsapatok vasalt bakancsai. Segítettek is! Akit a városon keresztül vonulva elkaptak az utcán, magukkal vitték és kiszolgáltatták a rögtönítélő törvényszéknek. Nem sokat teketóriáztak velük: egykettőre kimondták az ítéletet, amely ellen nem volt apelláta: golyó általi halál. Közönséges gyilkosság volt ez, hisz a letartóztatottak közé nagyon sok ártatlan ember is került. Élt akkor Eperjesen egy cipész, Milli nevezetű. A fosztogatás éjszakáján éjféltájt arra ébredt, hogy döngetik a kaput. Felöltözött, kiment, hogy megnézze, mi történt. Alig nyitotta ki a ház kapuját, részeg katonák és civilek vették körül és pálinkás üveget nyomtak a kezébe: — igyál! — Nem kell. Nem bírok. Az istenért... — Igyál, a keservedet, mert megbánod! — Könyörgöm, jó emberek, hagyjatok ... Hiába rimánkodott. Lefogták, a száját erővel szétfeszítették, úgy öntötték bele a palackból a pálinkát. Aztán magukkal vitték a szegény, magatehetlen részeg embert. — így került a rendcsináló „segédcsapatok“ kezébe. Őt is rögtönítélő bíróság elé állították és agyonlőtték. Beteg asszony és hat gyerek maradt utána. A borzalmak napja virradt rá Eperjesre. Egymás után dörrentek a sortüzek, az emberek mint lekaszált rendek dőltek a földre. Ilyen volt Eperjesen ezerkilencszáztizennyolcban Mindenszentek ünnepe, november első napja. * # * Ezerkilencszáztizenkilenc június hetedikéről nyolcadikára virradó éjjel a csehszlovák csapatok a magyar Vörös Hadsereg támadása elől visszavonulva kiürítették Eperjest. Az utóhad parancsnoka — valami lovasfőhadnagy — mielőtt visszavonta volna előretolt csapatait a sóvári útról, megparancsolta az állomáson szolgálatot teljesítő vasutasoknak: — Halálbüntetés terhe alatt el kell pusztítani a pályaudvar minden távíró berendezését és nem szabad megjavítani mindaddig, amíg parancs nem jön rá. Csak azt felejtette el megmondani a főhadnagy úr, hogy kinek a parancsa, ki adja ki. így aztán én voltam kénytelen gondoskodni róla. Parancsra tulajdonképpen nem is volt szükség. Csak tisztességtudón megkértem a vasutasokat, állapítsák meg távíró útján, hogyan nyomul előre városunk felé a Vörös Hadsereg. Azt kellett volna látni, micsoda örömmel, buzgalommal láttak munká
