Irodalmi Szemle, 1959
1959/2 - HAGYOMÁNYAINK - Proletár harcosok emlékeznek
hoz! Negyedóra múlva már Abosról jelentették, hogy reggel hatkor az ottani állomásról páncélvonat indul vörös katonákkal Eperjes felé. Megjöttek hát a régen várt, szabadsághozó vitézek. Nagy néptömeg fogadta őket, vörös zászlók a házakon, és Ér Mihály elvtárs gondolatban már az üdvözlő beszédét mondogatta, hogy köszöntse az első hadsereget, amely valóban a miénk. Egy órával megkéstek, hétkor jöttek meg. Akkoriban olyan furcsa, felfordult világ volt, hogy nem mindenki fogta fel, tulajdonképpen mi is történt és kire várunk. így esett meg, hogy a magyar burzsujok, soviniszták is oda szemtelenkedtek a pályaudvarra, mert azt képzelték, hogy bár Vörös Hadsereg jön a városunkba, de mégis magyar, soviniszta had. Bizony leesett az álluk, amikor a páncélos vonat parancsnoka ezekkel a szavakkal zavarta el őket: — Uraim, a maguk ideje már lejárt... Magyar József alpolgármester úr azonban csak tovább értetlenkedett, kiszállt a parádés hintóból és már hozzá is fogott volna ünnepi üdvözlő beszédéhez. Ekkor Ér elvtárs melléje lépett, a vállára veregetett és megjegyezte: — Ne erőlködjék hiába, polgármester úr. A Vörös Hadsereget én köszöntőm az eperjesi dolgozók nevében. Meg is tette, ahogy mondta. Gyönyörű beszédet vágott ki, köszönetül városunk felszabadításáért. De a legforróbb üdvözletei a nép nyilvánította. Zenével, énekszóval kísérte a vörös katonákat a városháza elé. A nagyteremben aztán valamennyi társadalmi réteg szószólói fogadták a Vörös Hadsereget. Az üdvözlést Laufer elvtárs, a hadosztály politikai biztosa köszönte meg, és röviden ismertette a kommunista párt programját, a Vörös Hadsereg küldetését. Aztán, ahogy mondani szokás, hozzáfogtunk a kormányzáshoz. Ér elvtárs indítványára a lakosság öttagú javaslattevő bizottságot választott, amelynek az volt a feladata, hogy héttagú direktóriumot jelöljön, amely a városi tanács megválasztásáig a város ügyeit irányítsa. A direktórium tagjai voltak: Ér Mihály elnök, jómagam, vagyis Mikulás Benő mint közbiztonsági és gazdasági1 biztos, Michal Kubičko gondjaira bízták a közellátást, Štefan Tabakra a lakásügyeket, Winter Bélára a szociális gondoskodást, Vondra elvtárs az ipar és kereskedelm ügyeit igazgatta, a hetedik biztos nevére pedig akárhogy is igyekszem, már nem emlékszem. Hiába, sok év múlt el azóta. Komoly, nagyon komoly szándékunk volt, hogy megvalósítjuk a proletárforradalmat, s hittünk benne, hogy győzelemre visszük. Ez a hit nemcsak bennünk, vezetőkben élt, hanem a népben is. Amikor hozzáfogtunk a város újjáépítésének, rendbehozásának tervéhez, a lakosság a legnagyobb segítő készséget mutatta. Alig készült el a terv, máris megindult a munka. Az irattárból előkerestük a városi vízvezeték építésének tervét. Már tizenöt esztendeje lepte a por, a város pedig jó ivóvíz nélkül maradt. Elhatároztuk, hogy a tervet valóra váltjuk, a városnak ivóvizet adunk, a harctérről hazatérő katonáknak pedig munkát. Néhány szociális intézkedést is végrehajtottunk. Hadd említsek meg legalább egyet közülük, amelyről évtizedeken keresztül beszéltek az emberek. A dolog így történt: A városi temető telkén állt a városi agghajlék. Ördög tudja, miért építettek otthont az öregeknek éppen a temetőben. Talán azért, hogy ha meghalnak, ne kelljen messzire vinni őket. Az agghajlékban akkor vagy negyven-ötven öregember lakott. Gyalázatos viszonyok közt, a kosztjukról pedig csak úgy lehetett beszélni, hogy talán
