Irodalmi Szemle, 1959

1959/2 - NAGY IRÉN: Két liter bor (elbeszélés)

— Nem beszélek most az első évek nehézségeiről, bútor- és lakáskérdésről, anyagi gondokról; amíg az ember fiatal, győzi erővel, kedvvel s hogy ezek az idők mégis milyen szépek, csak az tudja, aki maga is átélte már —

Házasságunk negyedik évében meghalt az édesanyja. Két gyerekünk volt már, Neki ugyanúgy hivatása volt a tanítás, mint nekem, nem kívánhattam, hogy hagyja ott az iskolát. így hát a házi munkából én is kivettem a részemet, hetenként egyszer-kétszer segítséget is hívtunk. Jócskán lefogytunk mind a ket- ten, de azért valahogy bírtuk. Neked felesleges magyaráznom, úgyis tudod, milyen sok dolga van egy tanárnak, ha valóban hivatásának tekinti a pályáját és nem csak állásnak.

A két gyerek közül az egyik óvodába járt, a másik napközi otthonba. Nem voltak éppen angyalok, s az egész napi idegen környezet után boldogok voltak, hogy velünk lehetnek, nem akartak korán lefeküdni, hancúroztak és mi nem voltunk túlságosan erélyesek. Amikor végre elcsendesedett a lakás, még sokáig dolgoztunk, tizenkettő előtt úgyszólván soha nem kerültünk ágyba. Nem, ekkor még nem volt semmi baj, bár ki tudja? Amíg két ember eltávolodik egymástól lélekben, az lassú folyamat, s talán a túlfeszített munka is hozzájárul... De mi még szerettük egymást és ennek a szerelemnek újabb következményei mutatkoztak.

— Furcsán fejezem ki magamat? Meglehet, de annyira féltünk a további gyermekáldástól, hogy lassan olyan lett a szerelmünk, mint valami titkos viszony. Amikor bizonyossá vált, hogy .. . szóval akkor a feleségem elvesztette az uralmat az idegei felett. Végigpróbált mindenféle háziszert, de nem segített semmi. Én vigasztaltam, ahol két gyerek van, ott elfér a harmadik is, biztos jövedelmünk, lakásunk van, nem olyan nagy szerencsétlenség az egész, — de belülről én sem kívántam még egy gyereket... Egészen kiszáradt a torkom. Na, koccintsunk erre a találkozásra!

— Már a második hónapban volt, amikor kijött a törvény. Tudod, a születés szabályozásáról szóló törvény! Igen ám, csakhogy ránk ez a törvény nem vonatkozott. Milyen alapon kértük volna a terhesség megszakítását? Anyagi körülményeink jók, mindketten dolgozunk, egészséges, új lakásban lakunk és két gyerek még nem olyan sok egy családban. Egyik orvostól a másikhoz járt szegény asszony, de hiába, egészséges volt, mint a makk. Nem tehettünk semmit, ki kell hordani a harmadik gyereket is ...

— Már-már beletörődtünk a megváltozhatatlanba, amikor egyszer egy társaságban erről a törvényről beszélgettünk. Van a törvénynek egy pontja, amit nem értettünk. Valahogy úgy szól, hogy az asszony a terhesség megszakítását kérheti, ha a gyerek születése a házasság felbomlását okozná. Ezen a ponton eddig nem is gondolkodtunk. Azért törvény a törvény, hogy legyenek homályos pontjai. Miért vezetne a házasság felbomlására, ha a feleségem megszüli a harmadik gyermekünket? Mondom, szóba került a törvény, — senki sem tudta a társaságban, hogy minket mennyire érdekel ez a téma, hiszen a nem kívánt gyermekáldást még titokban tartottuk, — és valaki megmagyarázta, hogy ez a homályos pont arra az esetre vonatkozik, ha az asszony nem a férjétől várja a gyereket, hanem valaki mástól. Még most is látom a feleségem elképedt arcát. Fehér bőrét lassan elöntötte a pír, amikor megszólalt. „Inkább tíz gyermeket szülnék a világra, semminthogy ilyen alapon hagyjam elvenni.“ Nagy nevetés támadt, a férfiak szembeszálltak véleményével, de csodálatosképpen a nők mind neki adtak igazat...