Irodalmi Szemle, 1959
1959/2 - NAGY IRÉN: Két liter bor (elbeszélés)
— Akkor még nem tudtam, hogy a nők képesek megcsalni a férjüket, csak ne tudja meg senki, de nem képesek elviselni a hűtlenségnek még a látszatát sem. Akkor sem, ha az érdekelt fél, a férj, meg van győződve bűntelenségükről. Ha ezt akkor tudom, talán másképp viselkedem. Ettől a beszélgetéstől kezdve ugyanis állandóan gyötörtem, ez a kifejezés persze erős, mert hogy úgy mondjam, finom eszközökkel gyötörtem, inkább csak példálóztam, hogy nem dőlne össze a világ, ha azt állítaná a bizottság előtt, hogy nem tőlem van a gyerek, hanem mástól. A büszkeségéből kellene engednie egy kicsit és megoldódna a probléma ... — Csúnya dolog volt tőlem, igaz, de mentségemül szolgáljon, hogy abban az időben kezdtem fordítani. Elhiheted, nem a pénz érdekelt, amit a fordításokért kaptam, bár az is jól jött, hanem az irodalom szerelmese voltam. Nem tudtam elképzelni, hogy ha egy csecsemő lesz a házban, tovább dolgozhatom. — Miért nézel rám olyan furcsán? Ne hidd, hogy rossz apa vagyok. Rajongok a gyermekeimért, s ha megérkezett volna a harmadik, semmiféle irodalmi dicsőségért el nem cseréltem volna, az biztos. Nem tehetek róla, azt hiszem, a legtöbb férfi megért, nem tudtam lelkesedni egy eljövendő valakiért, aki majd felborítja nehezen megszerzett nyugalmamat. Különben is, úgy gondolom, apa és gyermeke között csak akkor támad kapcsolat, amikor az ember már megpillantja az újszülöttet... Megkönnyítette a dolgomat, hogy elvileg a feleségem sem akarta a gyereket, csak azért- határozta el, hogy a világra hozza, mert úgy hitte, nincs más választása. „Az embernek el kell kerülni minden kétértelmű helyzetet“ hangoztatta „nem engedhetem meg, hogy az emberek rosszat gondoljanak rólam“. Nem szaporítom a szót, végülis megadta magát. Hogy mit szenvedhetett a bizottság előtt és a kórházban, azt könnyen elképzelheted. — Nem, még nem tartok a válásnál, előbb hozatok még egy litert, aztán folytatom. — Ugyan kérlek, nincs még olyan késő! Egy estédet csak feláldozhatod nekem! — Nem, nem lettem iszákos, csak így bor mellett könnyebben jön ki belőlem a szó. — Mondtam már, napi négy deci az adagom! — Nem vagyok gyerek, hát persze, hogy nem emelem ezt a mennyiséget. — Ne félts te engem! Vigyázok én magamra! Hanem, tudod, ez jól esettf Mióta elment az asszony, senki sem törődik velem. — Ügy értem, hogy tőlem ment el. Különben ott maradt a régi lakásunkban a gyerekekkel. Én helyeztettem át magam. Hónapos szobában lakom, tanítok mint azelőtt és esténként fordítgatok, de valahogy nem akar menni. — Ne nevettesd ki magadat. Már hogy volna ez a kis bor az oka? — Nem hiszem, hogy igazad lenne, de tudod mit, a kedvedért... mindenesetre megpróbálhatom ... bár igazán nem hiszem ... — Nem ismered te az én feleségemet, ő olyan fajta, aki nem jön vissza soha! — Ha megengeded, folytatom. Eddig csak azt bizonyítottam neked, hogy az én feleségem milyen kivételes teremtés, mennyire más, mint a többi nő, most pedig egy nagyon is gyarló női tulajdonságáról kell beszámolnom. Mondd, ismersz te olyan férfit, aki kutat a felesége kézi táskájában? Ugye, ilyen férfi nem létezik. Csak ha abnormálisán féltékeny valaki, akkor esetleg. Az asszonyoknak meg szerény becslésem szerint legalább a kilencven százaléka előszeretettel kotorászik
