Irodalmi Szemle, 1959

1959/2 - SZABÓ BÉLA: Az élet peremén

fogalmaapm. meg mondanivalómat, mielőtt szólnék, hogy rakjon a tűzre vágy hozzon vizet. Mintha észrevenné tétova magatartásomat, csak a második felszólításra engedelmeskedik, de én így is hálás vagyok neki.

Napok óta már az a helyzet, hogy félek tőle, attól tartok, hogy leleplez a mesterek előtt és kitör a botrány. Aggodalmaim, sajnos indokoltak, mert amilyen •elszánt ez a kis inas, még figyelmezteti a mestereket, hogy rosszul tartom kezemben a tűt, sőt ennél rosszabb is történhetik, ha munkámban hibát talál és kijavítja. Rettegve gondolok erre. Reggel, amikor a műhelybe lépek, titokban figyelem a mozdulatát, lesem az arcát, hogy milyen a hangulata és gyakran arra gondolok, hogy talán helyes lenne nyíltan beszélni vele, amolyan fegyverszünetfélét kötni, feltételes békét, hogy megismerjem szándékait, nehogy egy napon százszázalékos győzelmet arasson felettem.

Igen, megegyezni szeretnék vele, körülbelül úgy, mint régebben Kína Japánnal. Mandzsúriát már szívesen odaadnám neki, esetleg lemondanék mindenki által ■elimert segédi tekintélyemről, sőt abba is beleegyezném, hogy előre köszönjek neki, csak ne viselkedjen velem szemben oly gyanúsan, oly észrevehető ingerültséggel, mejy már a megvetéssel határos. Elismerem, hanyag voltam és elmaradtam szakmám fejlődésétől, némileg tehát megérdemlem egy komoly szabóinas lesújtó ítéletét, dehát épp ezért vagyok hajlandó bizonyos engedményekre.

Mindezt el kellene neki mondanom finoman, tapintattal és elővigyázattal, hogy észrevétlenül letompítsam jogos fölényének élét. De valami visszatart, nem merek, azt hiszem, hogy a békekötéssel már elkéstem. A helyzet, sajnos, már annyira elmérgesedett, hogy a kis inas támadó fél lett és a pszichológia legmodernebb eszközeivel küzd ellenem. Van például egy fölényes mosolya, felszerelve a gúny elfogyaszthatatlan nyilaival, melyet kétségtelenül felém irányít és -amely ellen csak kétségbeesetten tudok védekezni, akár Kína Japán modernebb hadi felszerelése ellen.

Persze, mindebben van némi túlzás, de a nagyítás még nem torzítás. A fejlemények tényleg hasonló úton haladnak és mivel támadni nem tudok, oly módon védekezem, hogy igyekszem munkámat pontosabban elvégezni, csupán az inas kedvéért, és bármily megalázó is számomra ez a szerep, titokban arra gondolok, hogy idővel talán mégis sikerül kiköszörülnöm a segédi rangomon esett csorbát.

Szabóság és irodalom 1938. február

Vannak napok, amikor reggel munkába indulok, de a műhely előtt hirtelen fordulattal letérek az útról, valami iszonyat, görcsös fizikai fájdálom kényszerít •erre az eltérésre és vándorolni kezdek Prága zeg-zugos, hűvös utcáin minden terv, cél nélkül. Másnap aztán, amikor újra munkához látok, mesterem gyanakodva, idegenkedve végigmér, de nem kérdez, mert bár kissé hóbortosnak, ugyanakkor azonban megbízhatónak is tart, ezért nem bocsát el. Ezek a bolyongó, ■minduntalan visszatérő napok rendkívül sötétek és vigasztalanok számomra: nem vagyok sem éhes, sem szomjas, csak fáradtság kínoz, szívem és agyam teljesen kimerült és amire intenzíven gondolni szeretnék, szétmállik bennem, még mielőtt formához, élethez jutna. „Irodalmi napoknak“ nevezem magamban •ezeket a csavargó kirándulásokat, bár egyetlen szót sem írok, mégis tudom, hogy annak a gyötrő nyugtalanságnak áldozom őket, mely nem is oly régen az alkotás, az öröm forrása volt. E nyugtalanság most emésztő tűz lett, pusztító, izzó láng, amit a világ véres eseményei csak táplálnak, hogy mindaz, ami nemes