Irodalmi Szemle, 1959

1959/2 - SZABÓ BÉLA: Az élet peremén

volt bennem, fekete üszőkké váljék, és elpusztuljak nyomtalanul, mint egy balga„ ismeretlen istennek áldozott ártatlan bárány.

Még él bennem az erős és szívós tiltakozás, rugdalózom, kapálózom, álmaimat óvom és őrzöm, s néha vannak pillanatok, amikor úgy érzem, hogy minden ép és van még remény... Sokszor, ha régi ruhákat vasalok és a forró vas alól felszáll sziszegve a párolgó gőz, mintha elvarázsolt pincében élnék, elzárva a világtól, a párás sűrű levegőben ismeretlen hangok szólalnak meg, amelyeknek színük van, kék, lila, zöld és újra kék, mint a mesékben. Gnómok és ráncosarcú törpék ugrándoznak körülöttem és mesélnek arról az emberről, aki a ruhát viseli, hol és merre járt, milyen tájakat látott, milyen álmai voltak és mivé zsugorodtak, ki volt és ki lehetett volna, kit szeretett, fiatal éveivel milyen istent szolgált, honnan indult el és hová jutott, híre és szemérme hová sodorta, és mi maradt meg abból a méltóságból, amiért érdemes volt ezen a földön embernek lennie. Mindez egyszerre megfog s elég, ha a foglalkozását ismerem és egyetlen mozdulatát, szemvillanását látom, amely eltévedt a szabóműhelyben, és máris megvan a szilárd kiindulópont, ahonnan szőhetem az ismeretlen ember szürke sorsát, mely elnyelte már a kéket és a rózsaszínt.

így rombolok és bontok egy szemvillanással, egy mozdulattal, amit észrevétlenül, mint a tolvaj, ellestem az idegentől, míg megtalálom a kapcsolatot, mely kielégít és megnyugtat, csak azért, hogy újra felépítsem, hogy ismerjem és lássam úgy, mintha magam teremtettem volna és örökre az én rokonom lenne.

Ám vannak órák, amikor a vékony tűvel úgy botorkálok a szövetekben, mint szomjas vándor elnyűtt botjával a sivatagban. Verejték lepi el testemet, a fájdalom ziláltan kering bennem és kínlódva gyötör önmagam sorsa. Tűnődöm, tűnődöm boldogtalan életemen, amely kallódik cérnák, fércelők, idegen holmik között,, melyekhez annyi közöm van, mint a kínaiaknak a japán tankokhoz. De gyomromat fogva tartják és pusztítják napjaimat, szabadságomat felfalják, mint ragadozók áldozatukat. Hogyan, miképp egyeztessem össze a szabóságot az irodalommal, e két ellentétet, tüzet a vízzel, a legdurvább anyagot a leheletfinom szellemmel? Elhiszem, hogy mindez talán magánügy, talán nem is illik rólä beszélni, talán szemérmetlenség, talán bűn is, de vétkeim ettől már úgysem lesznek nagyobbak.

Hiába is fegyelmezném magam, nem rejthetem el többé életemet. Nem rejthetem el, mert szeretem mindazt, ami egész, teljes és tökéletes, s éppen ezért a rést, az űrt, a hiányérzetet nem bírom elviselni. A szabóműhelyben közepes munkát végzek, bármelyik segéd felveheti velem a versenyt ügyességben, a munka minőségében. Nem érzem itt a hivatás jelentőségét, ami szerintem minden emberi cselekvés és kifejezésmód előfeltétele. Maga a szabómesterség, mármint az a munkateljesítmény, amit naponta elvégzek, nem ébreszti fel bennem az igazságnak, a békének, az elégedettségnek még a szikráját sem, sőt mondhatnám, inkább lesújt... Hogy álláspontom helyes és hogy ösztönöm nem csali meg, bizonyítja az az egyszerű tény is, hogy eddig még nem tűzték ki a szabóság Nobel-díját. Valószínű, hogy szakmámnak az emberiség fejlődésében igém jelentéktelen a szerepe, és ha történetesen mégis kitűznének egyszer valami hasonló díjat, biztos, hogy egy élelmes katonai szabó nyerné el.

Azt hiszem, sokkal jobb, ha a szabóság célját nem kutatom tovább, hanem, közös nevezőre hozva az egyenes, szögletes vállakat a modern frakk diszkrét szárnyaival, az egyszerűség kedvéért vattázott és bélelt fügefalevélnek tekintem szakmám lényegét. Eltökélt szándékom, ha egyszer önálló szabó leszek, cégtáb-