Irodalmi Szemle, 1959

1959/2 - SZABÓ BÉLA: Az élet peremén

rendelt náluk. Hogy kielégíthessék az első vevőkört, fiatal munkaadóim egyetlen tőkéjükhöz folyamodtak, a szorgalomhoz. Éjt napallá téve, órák hosszat, megszakítás nélkül görnyedtek munkájuk fölé. E hónap alatt egyetlen egyszer sem voltak moziban vagy színházban, egyetlen egyszer sem vettek könyvet a kezükbe és azt hiszem, nem is jutott eszükbe, hogy a szabóságon kívül más is létezik ezen az áldott földön. Megfeszített harcuk még egyre tart, a vasárnap elmúlik, a hétfő, az órák, a napok nyomtalanul eltűnnek, mint szürke ecsetvonások szürke alapon. Arcukon a mosoly egyre sápadtabbra hervad, a száj, az orr körül a lágy vonalak lassan megkeményednek és holnap már úgy látszik meg rajtuk a munka nyoma, mint fűszálakon az első fagy.

Még nem tudom pontosan, hogyan alakul majd később életünk rendje, de egy-egy elejtett szavukból már sejteni lehet, hogy ők sem hajlandók többet adni az emberiségnek, mint amennyit kaptak. A szociális elv legjobb esetben csak gyermekükben kaphat tudatos formát, cselekvő lendületet.

Képtelen vagyok megrajzolni a munka sivár és egyhangú képét, mert magam is kábult vagyok még a vasak párolgó forróságától, a ijűhely fülledt levegőjétől. Távol, nagyon távol vagyok attól, hogy belenyugodjam a munka értékelésének mai rendjébe, mely szorgalmat és tehetséget kíván anélkül, hogy ezért emberhez méltó életet biztosítana.

A szabóinas 1938. január végén

Tizennégy, tizenöt éves lehet az inas, szőke, keskenyarcú, nyurga suhanc, keveset beszél, de szeme értelmesen villan, néha vidáman, néha dühösen, mint akinek általában különvéleménye van a dolgokról és csak azért hallgat, mert helyzete így kívánja. Messziről, Kőrösmező vidékéről érkezett ide, arcán még ott virít a falu tiszta levegője, a hatalmais hegyek és óriási fák egészséges derűje. A szabómesterséget szerfölött komolyan veszi, boldog önfeledtséggel kezeli a tűt, mert fogalma sincs a fasizmusról, a spanyolországi ádáz harcokról és nem tudja, hány ezer méter szöveten kell végiggyalogolnia fiatal ujjaival, míg felszabadul és segéd lesz. Egyelőre minden jel arra mutat, hogy kitűnő szabó lesz belőle: fürge ujjai ritka ügyességgel szántják a szövetet és rendkívüli kötelességtudással, mohón gyűjti a szakma elemi ismereteit. A mestereket tiszteli és becsüli, minden szavukra áhítattal figyel, utasításaikat hajszálnyi pontossággal követi és ha valami történetesen nem sikerül neki, pelyhes arca szinte eltorzul a bosszúságtól, a szégyentől.

Nos, amennyire tiszteli a mestereket, legalább ugyanannyira' lebecsül engem. Ez a gyerek már műhelybe lépésének első napján kitűnő szimattal megérezte, hogy nem vagyok igazi, százszázalékos szabósegéd, így hát természetesen nem illet meg az a tisztelet sem, amely általában a segédek kiváltsága. Ha valamit magyarázok neki, illedelmesen ugyan, de észrevehető ingerültséggel hallgat végig, a másik pillanatban azonban már egyik mesteréhez fordul, vajon helyes-e a tanácsom. Egyetlen szavamat sem hiszi el, bizalmatlan hozzám, a szakma árulójának tart, a szabóság szélhámosának és nyilván úgy érzi, hogy be akarom csapni. Meddő minden igyekvésem, hagy megnyerjem rokonszenvét, nem használ sem barátságos, sem szép szó: rólam való véleménye már határozott és azt hiszem, megváltozhatatlan.

Csöndes, de állandó harc folyik közöttünk, a feszültség nem csökken, sőt napról napra fokozódik. Már alig merek szólni hozzá, komoly elővigyázatossággal