Irodalmi Szemle, 1959

1959/2 - SZABÓ BÉLA: Az élet peremén

szerkesztőséget. Hogy mit gondoltak felőlem, nem tudom, de biztosan hálásak völtak távozásomért, én pedig, mint aki teljesítette kötelességét, tanácstalanul és bizarrul botorkáltam kifelé.

Kint az előszobában Vozák várt rám, az egykori rikkancs.

— Gyerünk vacsorázni — mondta vidáman — tudtam én, hogy nem veszik fel. Ne bánkódjon miatta. A maga helyében én inkább hordárnak mennék. Terheket cipelni sokkal inkább önhöz illő foglalkozás.

Ezzel tett pontot az egész áldatlan história végére. Éjfélig voltunk együtt. Politizáltunk és pocskondiáztuk ezt a cudar világot, de az altiszti állásról mindketten tapintatosan hallgattunk, noha minden szavunkban ott lappangott tulajdonképpen a kudarc, amely az altiszti állás betöltése körüli harc során ért és keserűséggel meg szégyennel töltötte el életemet.

Műhely 1938. január

Végre egy szabóműhelyre találtam Prágában és a munka úgy elborít, mint a vízár. Alig látok, alig hallok, nyers zakók, kabátok, vásznak, zsebek hevernek előttem és mint a fantasztikus mesékben, tőlem várják beteljesedésüket. Naponta tíz órát varrók, de mindez semmi, említésre sem méltó, mert mestereim még többet dolgoznak. Néha hajnalig virrasztanak, hogy pár órai alvás után újra kezdjék, ahol abbahagyták. Mindez a valóságot jelenti, az életet, a boldogság felé igyekvést. Ebben a munkatempóban lassan elfelejtem a nagyváros vidám és változó fényeit, akaratom elveszti lendületét, szándékaim egyre homályosodnak és maholnap talán álmaimat is centiméterrel mérhetem.

És nincs menekvés, napjaim egyre rejtélyesebb és egyre sötétebb utakra tévednek, tán csak azért, hogy felszívjam a robot minden mérgét és átkát s hirdessem a munkás áldatlan helyzetét. Mintha mély homályos pincében élnék társaimmal együtt, oly különös köd borítja el szívemet, agyamat, hogy a műhely szögleteit csak elmosódottan látom és a piszkosszürke falak mintha a végtelenségbe távolodnának. Egyetlen eltökéltség él bennem szilárdan, hogy gondolkodás nélkül kövessem társaim példáját, nehogy észrevegyék tétova mozdulataim céltalanságát. Tőlem telhetőleg gyorsan és pontosan dolgozom és egy pillanatra sem akarok munka nélkül maradni. Ha mégis van egy szabad percem, hirtelen mintha vakító reflektorfény világítaná meg a műhelyt és kegyetlen elevenséggel hasít belém körülöttem levő társaim élete. Ezek a reflektorpercek a legkeservesebbek, ilyenkor széthull bennem mindaz a fegyelmezettség, amit hosszú hónapok keserves tapasztalatai árán szereztem. Ilyenkor látom fiatal munkaadóim keserves küzdelmét, kíméletlen hajszáját a függetlenségért, az úgynevezett önállóságért.

Jelenlegi munkaadóim fiatalabbak nálam, mindkettő magyar fiú, az egyik munkácsi, a másik komáromi. Körülbelül tíz éve tartózkodnak Prágában és e tíz év alatt, miközben egyik szabómestertől a másikhoz vándoroltak, otthagyva fiatal éveik szívós türelmét, annyit sem tudtak összehozni, hogy egy hónapig gondtalanul élhessenek. Vagyonuk csak a legszükségesebb holmiból áll és talán a fogkefe az egyetlen luxuscikk, amellyel rendelkeznek.

Egy hónapja, hogy Prágában, a Celetná-utca egyik átjáró házában műhelyt nyitottak azzal az elszántsággal, hogy veszteni valójuk úgy sincs. A műhely legfontosabb kellékeit kompenzációs alapon szerezték be, ami szabónyelven „ledolgozást“ jelent. A kereskedő, a villanyszerelő, az asztalos, a festő, a vendéglős, akinél naponta enni szoktak, mind, mind munkájáért ruhát vagy télikabátot