Irodalmi Szemle, 1959

1959/2 - SZABÓ BÉLA: Az élet peremén

Engem bizalmába fogadott. Barátja és lekötelezettje voltam, ráadásul egy csomó pénzzel tartoztam neki: nyíltan megmondta, nincs az a fizetés, amiért itt maradna. Rikkancsnak sem jönne, mert a szlovák, magyar és német nyelv any- nyira beleidegződött az életébe, hogy egy kicsit süket-némának tartja magát, ha csak egy nyelven beszélhet. Neki ez így nem élet, a feleségével is három nyelven veszekszik. A kisfia is három nyelven dadog. Nem marad semmi áron

— mondta felvillanó szemmel, mintegy bátorítva engem, hogy nyugodtan pályázhatok az állásra.

Köztünk a bizalom ugyanis nem volt egyoldalú: én is bevallottam neki, hogy szívesen lennék helyette altiszt. Vozák buzgón helyeselte a tervemet, hisz nála jobban talán senki sem tudta, mennyit éhezek, mennyit nélkülözök. Barátságunknak éppen az emberismerete volt az alapja. Ha átléptem a szerkesztőség küszöbét és rámnézett, pontosan tudta, hogy áll a szénám. Ilyenkor rámszólt rekedtes hangján, együttérzőn — menjünk ebédelni — én pedig vonakodás nélkül mentem.

Elérkezett Vozák távozásának a napja, és én bejelentettem, hogy szívesen vállalom helyette a kifutói munkát. Bejelentésem hallatára az egész szerkesztőség komoly zavarba jött. A szerkesztők hebegve és tétován mosolyogtak. Részvét, együttérzés reszketett a hangjukban, a szavaikban. Azt mondták, hogy bizarr elképzelésem van, nézetük szerint azonban lehetetlen megvalósítani. Mit szólna hozzá a világ, hogy egy költő, író szerkesztőségi szolgának megy. Mit szólna a Prágai Magyar Hírlap, s egyáltalában mit szólnának hozzá az írók és újságírók?

Én azonban váltig a magam álláspontját védtem. Felháborodottan utasítottam vissza érveiket. Azt hajtogattam, hogy elgondolásom távolról sem bizarr, hanem nagyon is reális. Sokkal bizarrabb dolog, ha éhen és korgó gyomorral pár koronát kell kunyerálnom. Nem törődöm a világgal és az írókkal sem törődöm. Szeretnék már egyszer úgy élni, hogy ne legyen gondom ebédre vagy vacsorára. Ez sokkal méltóbb lenne egy költőhöz és íróhoz, mint az éhezés, az állandó bizonytalanság.

Magamban pedig arra gondoltam, szeretnék már egyszer biztosabban állni a lábamon, mert így, ahogy most élek, csak idegennek, amolyan vendég félének érzem magam ezen a földön. Az éhség rombol és pusztít, beszennyezi az emberi méltóságot, és hogy lehet az ember igazi író vagy költő beszennyezett emberi méltósággal ?

Ezt gondoltam, de mintha valaki lakatot tett volna a számra, nem bírtam kimondani, nem lehetett, mert éreztem, valahol nagyon mélyen sejtettem, hogy mindez, amit mondok és amit gondolok, mit sem használna, mert köti őket a polgári méltóság és semmiképpen sem lennének hajlandók olyan utasításokat adni nekem, mint az altisztnek. Ők kerülnének ezzel kényelmetlen helyzetbe, s amellett azt is éreztem, hogy eltitkolt gondolataim valahogy erőtlenek és távolról sem meggyőzőek, mert micsoda biztonság az altisztnek lenni, lesni a parancsokat, cigarettáért és uzsonnáért futni... Mindezek tudatában akkor mégis ószintén kívántam, hogy felfogadjanak altisztnek. A veszélyt, a kibírhatatlan és kínzó éhséget akartam elhárítani magamtól. Olyan volt az egész, mintha áradás idején kezemmel akartam volna távol tartani magamtól az elevenen hömpölygő, pusztító és áradó vízzuhatagot.

Szánalmas helyzetemben arcukról olvastam le a döbbenetet, a részvétet, és ugyanakkor a visszautasítást is, de volt még bennem annyi józanság, hogy ne várjam be a végét. Szó nélkül, mint akit mélyen megsértettek, otthagytam a