Irodalmi Szemle, 1959
1959/2 - JOZEF HORÁK: Bánya (elbeszélés — fordította Czagány I.)
Kétszáz méterrel felettünk romba dőlt az akna, kétszáz méterrel alattunk úszik a bánya. Nem tudom, mekkora az alsó szivattyúk teljesítménye, de ha leállnak, emelkedik a víz és megtölt minden hasadékot. A szikla elmálik és a tárnák fala csepeg, meg omlani kezd. A víz meg elönti a tárnákat, behatol a vágatokba, eléri a gurítókat az aknában és közeledik a felsőbb szinthez. Azokról aztán megint ömlik lefelé, csak az isten a megmondhatója, hogyan történik a víz rémes körforgása az ilyen megfullasztott bányában. Egy azonban bizonyos, előbb vagy utóbb idáig is eljut. Tanácstalanul álltunk. Grnács belevilágított az aknába, de a fény csak kis távolságig hatolt el. Fogalmunk sem lehetett, mi van fent az aknaszájnál. Csak annyit vettünk észre, hogy a kasokat tartó kötél már nem csüng alá. A pályamunkás imádkozásba fogott, arról is megfeledkezve, hogy a kalapja a fején van. A kohós úgy ült, mint az előbb, és két kezével a sziklát tapogatta. A' másik kettő Grnáccsal kémlelte az aknát. Ifjú zöldfülűek voltak, mindenben csak botorkáltak a nyomunkban. — Hiába, meg kell próbálnunk kijutni — dünnyögte Grnács. — Hágcsófával? — kapott a szón mohón az egyik alvégi. „Az ám, gyerek“, nevettem el magam mérgesen. „Csak éppen jó volna tudni, hogy festenek ahágcsófák följebb.“ De szólni semmit sem szóltam, mert láttam derengeni mindegyikükben a remény halvány sugarát. A hágcsófák féljebb nyilván tönkrementek épp úgy, mint az akna maga, de legalább közelebb leszünk a világossághoz és távolabb a szörnyűséges bányafenéktől, ahol már fenyegetően gyülemlik a víz a levezető csatornákban meg a szivattyúk alatti gyűjtőmedencékben. A pályamunkás abbahagyta az imádkozást, amikor meghallotta, hogy mégiscsak létezik valami kiút. Hej, ember, de jó dolgod is van, hogy nem ismered a bányát, meg az aknát, úgy, mint mi. Te még azt is remélheted, hogy kikerülsz isten szabad ege alá. Bezzeg velem meg Grnács- csal nem így áll a dolog, és ez a kettő is itt az alvégről, bizony csak félig- meddig reménykedik. — Magam megyek — határoztam el. De az emberek nem akarták. Végül rám akaszkodott az egyik a fiatalok közül. A többiek nekiláttak odacipelni a gönceinket az aknához. A megnémult kohós- sal senki sem törődött. Felkapaszkodtam a zsaluzáson és lassan elkezdtem mászni a létrákon felfelé. Végnélküli út ez. A felvonóaknában, ahol a kasok közlekednek, egyszersmind létrák is visznek felfelé. Egyhangú mulatság ez — létra, zsaluzsás, létra, zsaluzás. Végighaladsz vagy húsz-harminc hágcsófán és újra szilárd talaj van a lábad alatt. Aztán megint létra és megint szilárd talaj. így váltakozik ez száz-kétszáz méteren át. Rettentő lassan fogy az út. Most azonban nem érzem. Egymás után maradnak mögöttem a létrák, nem érzek semmi fáradságot. Ellenkezőleg, megkönnyebbülésemre szolgál, ha látom, hogy a gárdozat ép, és egész létrák következnek sértetlenül. És mennél feljebb kapaszkodom, annál jobb kedvem kerekedik. Az ifjú vájár valami hasonlót érezhet, és miközben mászunk, megpróbál beszédbe ereszkedni velem. Nem feleltem neki. Erre elcsendesedett ő is. Derekasan igyekezett mögöttem, lámpáját hébe- hóba a létrához konccanva. „Csak fel, felfelé gyerek,“ gondoltam magamban, „az isten jó a magunkfajta bűnösökhöz is. Lehet, hogy csodát tett és a hágcsók odafenn is épek.“ Ami csakugyan kész csoda lenne. 5.
