Irodalmi Szemle, 1959
1959/2 - JOZEF HORÁK: Bánya (elbeszélés — fordította Czagány I.)
Csoda, csoda, — suttogom magam elé halkan, cserepes ajakkal, mert a szívem kezd belemelegedni. A reménykedéstől meg a kapaszkodástól is, mert öt kereszt a vállamon nem csekélység. De leginkább attól, hogy a fejünk felett egyszerre világosság kezdett derengeni. Látni még alig lehetett, de mind a ketten éreztük, hogy egyre világosodik körülöttünk. Gyanús volt ez a világosság. Elkezdtem fürgébben mozogni a létrán. Az aknát felrobbantották, annyi bizonyos. A falak bedőltek s a le- hanyatló napvilág belebámul a bányába. Belebámul... De vajon mi kijutunk-e?! Szörnyű egy helyzet — ötven méternyire a külszíntől és így függ az ember élet és halál közt. Ötven méter! Túljutni rajta, és élek, járok, látok, örülök, eszem, alszom, beszélek. Csak fel, gyerek, fel, és vigyázz, mert a fény fokozódik és minden pillanatban a fejünkre csusszanhat egy meglazult szikla vagy fennakadt gerenda. Megálltam. Az ott alattam a sarkamba verte a fejét. Az akna kezdett nyirkosodni. Kellemetlenül csöpögött a víz. feljebb jég vonta be a hágcsófákat. — Vigyázz, jégbehűtötték a garádicsunkat — morgok lefelé a fiúnak. A jég vastagodik. Két hágcsóval feljebb a létra fokát már át sem fogja a kezem. Az ember marka tapad meg csúszik, az ujjai fagyosan bénák. A víz csepeg, végigfolyik a tenyeremen, csuklómon, bele a kabátom ujjába. De azért mászunk vitézül. Az út most lassabban fogy, mert óvatosabban markolom a küllőket és a lábamnak is keresnem kell a megfelelő helyet. „Fejszét kellett volna hoznunk,“ gondolom magamban. Förtelmes munka lesz, ilyen helyzetben, jégen átvágni az utat. A jégburkolat a létrán pedig egyre vastagabb. Helyenként alig fér át az ember lába a zsaluzáson. Két-három hágcsófa még és egy jégtömb lesz az egész szakramentum. Akkor pedig vége a vándorlásnak. Csak fejszével folytathatjuk. Még jó, hogy egyáltalában tehetünk valamit. Nem lesz könnyű dolog feljutni az utolsó zsaluzásig. Tovább fejsze nélkül nem mehetünk. Állunk zihálva és pislogunk felfelé. Tisztán áll előttem minden és a fiatal vájár előtt nemkevésbé. Jobb ez így, nem kell neki magyaráznom. — Fejszére van szükségünk! — Hahó! — ordítok bele az aknába. — Hahó! — hallatszik alulról. — Gyertek fel! Hozzatok fejszéket! — Hahó! — Hahó! Fentről csurog a víz és valami sivításszerű hang hallatszik; szélvihar — a kalodába fogott Meluzína. Csakugyan, vihar lehet odefenn és Meluzína a mize- rerét fújja nekünk. Az ifjú vájár próbálgatja feljebb a létrát. Én a verejtékemet törülgetem. Közben érzem a hideget. Fentről csak csöpög egyre a víz, itt-ott mintha hó is szemetelne és a vihar üvölt, akárcsak az ördög lakodalmán. Ki tudja, mi lehet fenn? Az ágyúk talán már eldalolták a maguk nótáját s az aknavetők nem szórnak többé acélesőt. Ki vonul vissza? Ki nyomul előre? — Hahó — hangzik az aknából. — Hahó! — Megyünk ...
