Irodalmi Szemle, 1959

1959/2 - EGRI VIKTOR: Anna (Egy regény vázlata)

Amikor kijöttem az istállóból, ezúttal nem kellett megállnom, hogy szemem hozzászokjék a sötéthez és a kerítéshez támaszkodva elinduljak az erdő felé. Nyugaton vérvörös és borostyánsárga fényekben lángolt az ég; a bombázók valahol a közelben nagy tüzet gyújthattak. A vörös derengést szüntelen mély dübörgés kísérte; a tűz és a dörgés képzeletemben valahogy összefolyt, eggyé vált, mint közelgő szabadságunk szétválaszthatatlan jelképe.

Anna velem jött, karomba kapaszkodva az erdő széléig kísért.

— A front már nincs messze, alig száz kilométernyire tőlünk — mondta furcsa remegéssel a hangjában.

— Kát nem örülsz, Anna? Egy kurta hét vagy még annyi se és elérnek ide.

Csak éjszaka értettem meg, hogy engem féltett, miattam agódott. Nem maradhatok tovább, mert a visszavonuló katonák bizonyára ellepik az egész erdőt és könnyen rám bukkanhatnak. Az istállót is kerülnöm kell; a gazda szörnyen ideges, a közeli ágyútűz beteggé tette és nehezen aludt el. Az elmúlt éjszaka álmatlanul járt a házban, őt kereste és alig tudta megmagyarázni, hogy az izgalom a kertbe űzte, ott várta be a hajnalt.

Kis batyuval jött. Élelem és egy rend tiszta fehérnemű volt benne. A gazda elesett fiának a holmija. Bakancsot is hozott puha kapcával és én eldobhattam egérrágta, szétmálló cipőmet.

— Mindjárt hajnalban eredj! — küldött a szavával, de a szeme marasztalt.

— Menjünk együtt — ragadtam meg a kezét.

— Nem lehet... Ha egyedül mész az országúton, nem eshet bajod.

Igaza volt. Az összeomló front zűrzavarában ugyan kinek va'na gondja rám. Igazoló írásom nincs, elmondom majd a magamét, ha megállítanak. Az országút mellett futó keskeny ösvény vagy egy ház a falu végén most a legbiztonságosabb.

Ketten együtt feltűnnénk. Annát ezer bajba hozhatja az országút és én nem védhetem meg a puszta öklömmel.

Sajgott a szívem a búcsúnál, el-elakadva vergődött a mellemben. Megcsókoltam Annát, mintha kis húgom lett volna, előbb a homlokán, a két orcáján, aztán összeért az ajkunk és a csók édességében éreztem a könnyét, ahogy lepereg a szeméből és ajkamhoz ér.

— Vigyázz magadra, Anna!

— Ég veled, lelkem! — lehelte vissza.

— Itt maradj, ne mozdulj!... Érted jövök, várj rám!

— Várlak . . . eredj! — búcsúzott fátyolos szomorú hangon, aztán kendőjét a szeméhez szorítva bement a házba.

Még sokáig álltam a kerítés mellett, egyre visszanéztem a házra olyan szomorú érzéssel, mintha Anna örökre eltűnt volna az életemből.

Ám a búcsú fájó érzése nem tartott soká. A derengés már az országúton talált és az első napsugár elmosta bennem a búcsút. Lágy volt a hajnali levegő, csordultig tele a közeli kertek tavaszi illatával; friss hullámokban áradt felém a fű, a feslő rügyek nyirkos lehelete és szívig átjárt a lázas erjedés, ami ott forrt és lüktetett a megújuló természetben, a teremtésre, anyaságra váró mindenségben.

5.