Irodalmi Szemle, 1959
1959/2 - EGRI VIKTOR: Anna (Egy regény vázlata)
Susogott, bomlott köröttem a százszínű tavasz és egy rég elfelejtett pajzán nótát dúdolgattam. Senki sem érthette a dalt, ám ha asszony jött szembe velem, szemébe néztem és éreztem, hogy átröppen rá az örömöm s a mosolygásom. Bizonyára azt hiszik rólam, hogy felöntöttem a garatra. Sebaj, hadd higgyék! Hetekig úgy éltem az erdőben, mint egy barlangbeli beteg őslény, kinek egyetlen gondja, hogy élelme legyen, erőre kapjon, a testét ne törje össze az éhség és hideg. Enni és inni, melegben lenni és aludni, erősödni és szabadnak lenni, — más életfunkció nem dolgozott bennem, más vágy nem éltetett. A hosszú börtönélet, a tábor minden érzékiséget elölt bennem. Ott az istállóban úgy közelédtem Annához, mint gyengéd testvérhez, egy fiatal anyához, elfelejtve harmincöt évemet, mintha tizenhat esztendős suhanc lennék, a suhanc- kor nyers és faragatlan vágyai nélkül. Talán sohasem voltam ilyen borútlan tiszta és anyagtalan az érzéseimben, mint akkor. De most, hogy Anna nem volt a közelemben és minden óra távolabb vitt tőle, egyre forróbban sodort hozzá szerelmes vágyódásom. Láttam magam előtt dús szőke haját, ahogy két vastag fonatban a keblére hull. Sötétkék szalag van a hajába fonva, arcán az őszibarack hamvas fénye, és ha mosolyra nyílik az ajka, gyöngyként megvillan fehér fogsora. Látom a könnyű lépteit, érzem a keze hűvös cirógatását és hallom a kicsit rekedtes hangját, amelyben mintha elfojtott könnyek remegnének. Csak domború homlokának két nehéz borús ránca nem tetszik. Az én kezem majd elsimítja a barázdákat! A múltat nem lehet felejteni, az én dolgom csak az lesz, hogy ne gyötörje oly mélyen a szenvedés emléke és édesüljön benne minden fájdalom. Egy szérűben háltam éjszaka és csak rá, Annára gondoltam. Reggel, amint folytattam utamat nyugat felé, csordultig volt a szívem szerelemmel. — Szeretlek, Anna! Meg kellett állnom, hogy két kezemet a mellemre szorítsam. — Szeretlek, Anna! Oh, miért nem vallottam be neki az utolsó éjszakán, miért nem hullottam a lába elé, miért nem karoltam át. térdét és nem vontam magamhoz forrón az öröm édes mámorában. Mélyen és boldogítón eltöltött a szerelemérzés, de nyomában bánat kélt, hogy vallomásom elmaradt, csak most tudom, hogy anyánál, nővérnél több nekem... Anna jól sejtette, hogy utam nyugat felé nem jár nagy kockázattal. Veszedelmesen közel volt már a front. Az útkereszteződéseket messze elkerültem és mellékutakon jártam. Itt kisebb volt a zűrzavar, a bomló front fejetlensége. Kora hajnalban vándoroltam és délidőben, amikor tudtam, hogy az utat ellenőrzők is többet törődnek az ebédjükkel, mint holmi magányos vándorral. Talán ha lopakodva, félve megyek, baj ér, de az én hátam akkor már nem görnyedezett, egyenes volt, mint régen és felemelt fejjel tekintettem szét a világon. Élelmet ott szereztem magamnak, ahol éppen lehetett. Pénzem is volt. Anna gondolt rá, hogy néhány márkával ellásson, de azokkal a papírokkal nem mentem volna sokra. Ha nem vagyok lelemény&s, egy falás kenyérhez sem jutok és az éhség elveszejt.
