Irodalmi Szemle, 1959

1959/2 - CSONTOS VILMOS: Három vers

K I Ä L T Ä S

CSONTOS VILMOS

^a4A>ni vebóe

E R E C S K E

Nincs fürge halacskád,

S nincsen csobogásod,

Kicsi ágyad partját szélesre nem ásod,

Gyenge vagy — ölelve Magánál tart a rét,

Kék tükör szemedbe Les kandi margarét.

Sietnél, s hiába Minden igyekezet,

Susogó nád, káka Áll eléd — nem ereszt. Engedelmes jó vagy,

A fűszál is érti,

Szépre dajkálónak Küldött a sors néki.

— Szűk partjaim között így vergődöm én is,

Fűszálakhoz kötött Sors lett az enyém is,

S gyenge vagyok - gyenge, Tehozzád hasonló,

S tudja a füvecske Partomon: — épp oly jó.

Örvénylő folyók csendesedjetek,

Zúgó viharok pihenjetek el,

Kalászt igér e termés-rengeteg,

— Ha ár önti el, elvész, — emberek,

Kell az erős kar, mely gátat emel!

Fekete felhő, vidd tovább terhed,

Elég volt már itt a szennyes árból,

Mostál már egyszer vérkönnyes medret,

A pusztítást akkor elvégezted,

Szállj messze tőlünk, s riassz most máshol.

Riassz, — de ne, mégse! — Nem akarom! Szegje szárnyadat kiáltó szavam,

S ha ez nem elég: puszta két karom Állít meg, mert én veszni nem hagyom E termést, — s gátat ások egymagam!

E földet, ha kell, egymagam védem, Egymagam állok ki az ár elé,

S ha kell, e vetést tőből kitépem,

És elviszem a parti szegélyen A biztos, magas menedék felé,

Mert jussom ez, — jussunk; féltenem kell: Amit vetettünk, meg kell védenünk! Zúdulhat felénk akár a tenger,

Álljatok mellém izmos kezekkel,

S az ár elé mi új gátat vetünk!