Irodalmi Szemle, 1959
1959/1 - ORDÓDY KATALIN: Visszatérés
— Már nem vártalak, — mondta egyszerűen Megint csend támadt, csak a vekker egyhangú fürge tik-takozása hallatszott. — Mikor még vártalak és hívtalak, nem jöttél... Nem volt a hangban szemrehányás, de a szavak kaput nyitottak a száműzött emlékeknek, amelyek előrerajzottak és átforrósították a levegőt. — Szerettelek és nagy, nagy szükségem volt rád. Mikor írtad, hogy visszajösz, de a munkádat be kell fejezned, meg hogy ott különben is jobban keresel s nekünk majd mennyi mindenre kell a pénz... még hittem neked. Hiszen úgy akartam hinni! Érted? Később éreztem, hogy minden szavad hamis. De mentegettelek az ismerősök és kivált szegény beteg anyám előtt. Komisz szökésedet úgy tüntettem fel, mintha a mi érdekünkben történt volna. És nem volt senki, senki, egy árva lélek, akinek szégyenemet és bánatomat őszintén elsírhattam volna. Égetett az ismerősök titkolt szánalma vagy káröröme. Láttam, már régen nem hisznek nekem. Csak szerencsétlen anyám előtt játszottam tovább a komédiát, új és új kínban fogant hazugságokat eszeltem ki... Most, hogy visszagondolok rá, biztos vagyok benne, hogy őt sem tudtam mindvégig félrevezetni, és ő épp úgy komédiázott, hogy hisz nekem, mint ahogy én hazudtam neki. A férfi gyámoltalan kiszolgáltatottsággal ült és hagyta magára zúdulni a megérdemelt ütéseket. — Mikor anyám meghalt, — folytatta az asszony, — legalább alakoskodnom nem kellett tovább. A gyereket meg az eílső perctől fogva szerettem, úgy, ahogy talán törvényeset nem is lehet, hiszen neki ezen a világon én voltam mindene . . . Valamikor — nézett a férfi szemébe, — úgy éreztem, hogy mindezt nem mondhatom el neked, megfulladok. Már régen nem érzem szükségét a szavaknak. Mit tudsz nekem még mondani? — Félek, — szólalt meg -a férfi — hogy nehéz lesz megértened s nehéz hinned nekem. Miattatok jöttem haza. — Három év után jutottunk eszedbe? — Sohasem feledkeztem meg rólatok és akkor sem voltam boldog, most már tudom, amikor ideig-óráig azt hittem. Nem azzal a szándékkal mentem el, hogy nem térek vissza. Valami megmagyarázhatatlan ijedelem, valami ostoba, gyáva menekülési vágy kerített hatalmába. Olyan fiatal voltam még akkor... Asszony talán nem iis érti az ilyesmit.. . Fáradt, fanyar mosoly villant fel Ilona arcán. — Ijedelem, menekülési vágy ... A rémület majd elvette az eszemet, mikor megtudtam, hogy úgy vagyok és te elmégy. Én is menekültem volna, de hová? Jött a gyerek, előle nem menekülhettem. Három éve állok helyt, Laci, és ezután is helyt fogok állni — egyedül. Az utolsó szavak távoltartó ridegségét a férfi nem akarta meghallani. — Egyre többet gondoltam rátok, de úgy láttam, hogy az után, amit tettem, nincs már visszaút. El akartam feledni mindent... Egy férfi életében sok mód adódik a feledésre, mégsem sikerült. Bátyáméktól levélben sosem kérdezősködtem felőletek, de jó néhány hónapja találkoztam odafönt egy földivel, ő említett benneteket, én csak óvatosan kérdezgettem. Megtudtam tőle, hogy megvagytok és hogy egyedül élsz a gyerekkel. Ha sejtenéd, hogy megútáltam magam! Kínzó vágy fogott el, hogy hazajöjjek, hogy lássalak és nem hagyott többé nyug-