Irodalmi Szemle, 1959
1959/1 - ORDÓDY KATALIN: Visszatérés
ton. Kerülő úton meg érdeklődtem, hogy nincs-e igazán senkid, aztán haza jöttem. — Nem, nincs senkim — mondta Ilona szárazon. — Elég kemény leckét kaptam. Aztán — mondta csendesen, — ezt a három évet, ahogy meséled, talán meg is lehet érteni... Másnak. De nem nekem, nem nekem Laci, aki ezt a három évet itt szenvedtem végig! — Értelek Ilonka, tudtam, hogy így fogadsz... mégis visszajöttem és arra kérlek, ha lehet, feledd el és bocsáss meg. — Nem akarom, hogy ellenségekként váljunk el, de lásd be, nem lehet... nincs értelme, hogy az egészet újból kezdjük. — Ilonka, ne mondd ki az utolsó szót! A férfi valósággal feljajdult. Megfogta az asszony kezét. Beszédes szeme mintha elmosta volna az évek távolát. Ilyen volt, akkor is ilyen volt... — gondolta az asszony. De csak egy másodpercre ingott meg. Kivonta kezét a férfi szorításából. — Ilonka, gondolj Zsókára — mondta ki Laci az utolsó érvet. — Ne a saját sérelmeiden keresztül láss engem. Rá is gondolj, neki szüksége van rám. Most, most, ököllel az arcába vágni! Vak indulat öntötte el Ilonát, aztán hirtelen összecsuklott, rövid száraz zokogás rázta meg a vállát. Nem tudta többé idegennek látni ezt az arcot. — Akárhogy is, egy család vagyunk és ha akkor én szét is téptem az összekötő kapcsot, neked ugyanezt a bűnt nem szabad még egyszer elkövetned. Válaszra várt. Az asszony sebesen lélegzett, ajkát lepecsételték a benne kavargó érzések. — Ugye, — kezdte szelíden, rábeszélően a férfi — megengeded, hogy ezután is eljöjjek, hogy ne csak lopva nézhessem Zsókát — és téged is láthassalak. A beszélgetés alatt most történt először, hogy Ilona nemcsak a saját szenvedésére gondolt, de meglátta, hogy Laci is szenved, bár a maga vétkétől. — Laci — szólt szelíden — ma elmondtunk egymásnak mindent, ami lehetett. Féltem ettől a beszélgetéstől, mégis jó, hogy megtörtént Talán az a legnagyobb baj, hogy akárhogy is, más emberek lettünk azóta ... — Felállt. A férfi megértette, hogy mennie kell, Elfehéredett arccal nézett az asszonyra, mintha még várna valamit, még egy szót. Aztán lenyomta a kilincset. — Jó éjszakát, Ilonka. Az asszony kikísérte és a nyitott ajtóból feltekintett a nyári égre. — Nézd' Laci, milyen szépen kiderült! — mondta gyönyörködve. Ez a mondat a ma emberének szólt, nem volt semmi köze a tegnaphoz. A férfi megállt mellette, s mintha szíve könnyebbé vált volna. Elváltak. Ilona bezárta a kaput, tett-vett még a konyhában, a másnapra gondolt, de valami halovány, jóleső érzéssel, mint aki nincs már egyedül.
