Irodalmi Szemle, 1958
1958/2 - FIGYELŐ - Műfordítók és műfordítások (Rácz Olivér)
Két szórakoztató olvasmány következik: Josef Tornán Don Juan (Život a smrt Dona Miguela z Manary) című életrajz-regénye, és Emo Bohúň Porlepte históriák (Zaprášené histórie) című történetei. Szórakoztató könyvre, könnyű olvasmányra mindig szükség volt és szükség lesz. (A könnyű olvasmány megjelölés természetesen nem lealacsonyító, lekicsinylő értelemben veendő, hanem egy — legyen szabad megismételni — eléggé nem hangsúlyozható fontosságú műfaj meghatározásaként. Ebből a műfajból sem hiányozhatik a társadalomnevelés elsődleges célkitűzése mint vezér-motívum, történéseinek megnyilvánulási formája, stílusának alaphangja azonban nem annyira agitatív jellegű, mint az irányregényé, vagy a dokumentációs regényé. Nem rábeszélő, inkább elmesélő.) A Don Juan vezér-motívuma a borítólap beharangozó ja szerint a következő: „Boldogságot ad-e az örömök hajszolása? — ez a Don Juan-regények régi, de mindig érdekes témája. Toman regénye a XVII. századi Spanyolország színes világába vezet, amelyen ott sötétlik az inkvizíció árnyéka. Ebben a világban él Manara grófja, szenvedélyes, féktelen jellem, aki a bűnbánat és a kicsapongás végletei között hányódva keresi a boldogságot, mígnem sok csalódás után ráeszmél, hogy csak az emberiességben, az emberekkel való törődésben találhatja meg.“ Bevezetőül meg kell jegyeznünk, hogy a regényt nem a Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadó fordíttatta le, hanem a Magyar Népköztársasággal közös könyv- kiadási egyezmény keretében Budapesten jelent meg, Szekeres György fordításában. De nézzük a kérdés lényegét. Ki is volt voltaképpen Don Juan? Elsősorban meg kell állapítanunk, hogy a tulajdonképpeni, mondjuk védjeggyel ellátott Don Juan, — Tellez, Zamora, Giliberti, Villiers, Moliére, Rosimon, Corneille, Shadwell, Goldoni, Grabbe, Lenau, Moltei, Braun, Heyse, Schiller, Puskin, Hauch, Tolsztoj, Mérimée, Mallefille, Dumas, Zorilla, Le Tellier, Gluck, Righini, és még egyszer az alfa: Tirso de Molina, és az omega: Mozart Don Jüanja, hogy csak a legfontosabbakat említsük (Byron Don Jüanja csak a címével kapcsolódik bele ebbe a végtelennek látszó sorba), egy XIV. századbeli spanyol monda hőse, a lelkismeretlen, kéjsóvár nőcsábító mintaképe. És mit mond a lexikon: „Később e monda szálai egy más mondának, vagy helyesebben legendának szálaival szövődtek össze, melynek hőse egy hasonló nevű kéjenc, Juan de Manara, aki állítólag az ördöggel szövetkezett, ugyancsak buja életet élt, apácákat csábított el stb., de öreg korában megtért és mint szerzetes halt meg.“ Az igazság kedvéért meg kell jegyeznünk, Toman mindent elkövetett, hogy valóra váltsa vezér-motívumként megjelölt célkitűzését: élénk és megkapó színekkel festi le az inkvizíció Spanyolországát, remek mellékalakokból formál pozitív hősöket (Gregorio atya alakja, aki ugyan a megtévesztésig hasonlít a Robin Hooí monda Tuck barátjára, megérdemelten nyeri meg az olvasó szívét és rokonszenvét), de hát — a főhős, könyörgöm, maga Don Juan?! Valóban ennyire elkerülhetetlen szükséges volt a „Boldogságot ad-e az örömök hajszolása?“ kérdés felvetéséért újabb regénnyel bővíteni a Don Juan-irodalmat ? Valóban szükséges volt-e lefordítani azt a Don Jüant, akinek (kegyelem és zászlóhajtás a megtért bűnösnek!) magasztos sorsát az író így nyugtázza a regény befejező soraiban: „Alighogy megszólaltak a harangok, izgalom támadt a Caridad nagy kórtermében. — Miguel testvért temetik.
