Irodalmi Szemle, 1958

1958/2 - FIGYELŐ - Műfordítók és műfordítások (Rácz Olivér)

És ekkor — mintha csoda történt volna — felemelkednek ágyukon a nyomorékok, felemelkednek a tüdővészesek — megalvadt vércsepp piroslik a szájuk sarkában —, megmozdulnak a rokkantak, kinyújtják merev testüket a bénák és a haldoklók egy pillanatra visszanyerik erejüket

íme, felemelkedik az egész terem, kikel az ágyból, összekulcsolt kezét a nap felé emeli, és a nyomorult, megkínzott ajkakon hatalmas kardal csendül fel: a harangok kongásába keveredve magasztalja a férfi emlékét, aki nagyon szeretett.“

A könyv állítólag közönség-siker. Nos, elárulhatjuk, hogy E. S. Gardennek A harcias nagymama című detektív-regénye, valamint P. Howardnak (Rejtő Jenőnek) Piszkos Fred, a kapitány és Vesztegzár a Grand Hotelben című regényei ugyancsak — még a Don Jüannál is nagyobb, jóval nagyobb — közönség-sikert jelentettek. És — ha már ebből a szemszögből vizsgáljuk a dolgokat, én mégis inkább Piszkos Fred mellett szórakozom, mert Piszkos Fred átlátszó mint egy pohár víz . . . Nincsenek benne vegyszerek.

Ami pedig a boldogság keresését illeti: ha fordításról beszélünk Komenský- től és Kollártól Máchán és Čechen keresztül Čapekig, Wolkerig (hogy csak a klasszikusokat említsük), bármelyik megteszi. Ha pedig eredetiről van szó — hogy ismét csak a klaszikusokról beszéljünk - Vörösmarty Csongor és Tündéjét ajánlhatjuk.

Emo Bohúň Porlepte históriái a kötet elé írt előszó szerint „Egy régi világ aromáját adják, közelebb hozzák alakjait, amelyek mindenekelőtt a típusok és jellemek kiváló rajzával tűnnek ki. Elszegényedett grófok, divatjuk múlt bon- vivánok, különcök, a »régi jó időket« emlegető öregurak, szerelmek, amelyeknek csupán melengető emléke maradt, rokonszenves kalandorok, sikkasztok, szerencsétlen szerelmesek, választékos viselkedésű gavallérok és hölgyek ...“ Bizony. Mindezek a megörökítésre méltó alakok ott vannak Bohúň históriáiban (No meg ráadásul sok cigányzene, pezsgőpalack, poharastul, dugóstul, tükröstül, durrogásokkal egyetemben, bárok és bárnők, párbajok és rubelbárók — minden, mi szem-szájnak ingere. Közönség-siker.)

Csakhogy: a divatjuk múlt bonvivánok vétkemül ne vegyék — magam is szívesen olvasom el egy letűnt világ okulásul megírt mikszáthi rajzát, vagy Her- czeg Ferenc léha Gyurkovicsait is. De: nem kívánom, nem óhajtom, sőt tiltakozom ellene, hogy napjainkban új, pót-Mikszáthok, sőt ál-Mikszáthok és talmi Herczeg Ferencek szülessenek, csillogtassanak (pezsgőspoharakat) és lefordíttassanak.

Ám gyerünk tovább. Előszó: „Azok (az írások), melyek az első világháború előtti életről beszélnek, par excellence magyarországiak. Nyoma sincs bennük a sovinizmusnak.“

Nem is. De a proletár internacionalizmusnak sem. Csak a cigányzenének, vörös bornak, tükrös kávéháznak, egyszóval mindannak, amik Magyarországot a külföld szemében évtizedekkel ezelőtt annyira lejáratták, hogy a külföld bretli- mulatójává tették, csikóschostul, gulyáschostul, báráckostul. Akár egy párizsi harmadrendű lokált.

Gyerünk tovább. Előszó: „A háborúról és a katonaéletről Bohúň ellenszenvvel beszél.“ Én is. Te is. Ő is. Hašek is, Remarque is, Barbusse is, Hviezdoslav is. Lángolva őszintén, megrázóan. Mindezek a művek (és még rengeteg más) meg is jelentek sók-sok fordításban. Bohúň Forradalmi törvényszék című históriája azonban nem így beszél. Fonákul, visszásán, bántóan beszél.