Irodalmi Szemle, 1958
1958/2 - FIGYELŐ - Műfordítók és műfordítások (Rácz Olivér)
És végül még egyszer az előszó: „Ha a magyar fordításnak sikerült megőriznie a Porlepte históriák különleges légkörét és aromáját, úgy a magyar olvasóknak is érdekesen és vonzóan fognak beszélni azokról az időkről, amelyeknek pozitív oldalai barátságba fogják össze a két nemzetet, negatív oldalai pedig visszavonhatatlanul elmerültek a történelemben, akárcsak Bohúň elbeszéléseinek alakjai és alakocskái, figurái és figurácskái.“ No ez már elgondolkoztató feltételes mód — lehet, hogy az előszó írójának, Juraj Špitzernek nem volt szándékában ilyen értelmet adni ennek a feltételes módnak, ebben az esetben bocsásson meg érte, — de: ez a feltételes mód már a mi húsunkba vág, fordítókéba, akik mindig kétszeresen felelősek vagyunk. Egyszer a fordításért. Egyszer magáért a műért. Ha a könyv tetszetős: jó az eredeti. Ha a könyv bukik: rossz a fordítás. Engedtessék meg tehát, hogy visz- szaigazítsuk ezt a feltételes mondatot: Boné András fordítása jó. Hűséges, szellemes, változatos. Az igazság kedvéért meg kell jegyeznünk, hogy Bonénak nem is lehetett nagyon nehéz dolga, nem kellett mozgósítania a szöveget a fordításban (aminek fordítóink közül Tóth Tibor a mestere, ezt a Vörös borban is megmutatta), hiszen Bohúň stílusa maga is mozgalmas, könnyed, művészien szórakoztató stílus. Boné maradéktalanul, jó humorral adta vissza ezt a stílust. Fordításában egyedül a földrajzi nevek következetlen használata zavar: a helységneveket — erősen kaotikus ez a kérdés, itt is helyes megállapodásra kellene már egyszer jutnunk — ott is szlovák hangzásban használja, ahol az eredeti szöveg — a mondanivaló parancsoló hatására nagyon helyesen — magyaros, vagy népies elnevezésben tünteti fel a helység nevét. Groteszkül hat például A vár úrnője című elbeszélésben a Mikszáth Beszterce ostroma című regényére való utalás kapcsán a Banská Bystrica név. Ugyanilyen visszásán hat (nyelvi szempontból) a ružomberoki medve, a lučeneci történet (Két történet) és így tovább. Ezzel szemben gyakran esik szó Ungvárról, Érsekújvárról, Fehér Vágról, Árva megyéről stb. Ha jól meggondoljuk, a helységnevek ilyen vagy olyan használatát elsősorban az elbeszélés couleur localja, másodsorban a ragozhatóság kérdése szabhatja meg. Erre szemléletes példa lehet Egon Erwin Kisch Prágai Pitavaljának a fordítása (Prager Pitaval, fordította Ember Mária), ahol a történelmi helységnevek mindig és következetesen a mondanivalónak megfelelően fordulnak elő cseh, német vagy magyar elnevezés szerint, zárójelben feltüntetve a másik elnevezést. (Különös is lenne például Hradec Králové-i csatáról írni a königgratzi ütközet helyett.) A Prágai Pitaval azonban történelmi munka, amelyben a zárójelek nem zavarnak, sőt, bizonyos fokig aláfestik a mű történelmi hátterét. Regényben, elbeszélésben ez a megoldás zavaró lenne. Maradna tehát a couleur local és a ragozhatóság kérdése. És elsősorban természetesen a kölcsönös bizalomé és megértésé. A szocializmus építése, a haladás szempontjából nézve ez nem alapvető kérdés. Straka Anton és József Attila sohasem vitáztak volna róla. Mi sem. Mégis meg kellett említenünk, mert hozzátartozik ahhoz, amit a csehszlovákiai magyar műfordító hivíftásának tekint: testvéri, elvtársi együttélésünk kölcsönös bizalmához, megértéséhez, zavartalan boldogsághoz, közös munkánkhoz, közös jövőnkhöz. Rácz Olivér
