Irodalmi Szemle, 1958
1958/2 - PETRŐCI BÁLINT: Orgyilkosok
— Akkor írja! Szlovákul!... De figyelmeztetem, hadnagy úr, hogy valamit én is értek szlávul, elég időt töltöttem ukrán földön. Ha becsap... — géppisztolyát fenyegetőn Lovászra szegezte. — Na, írja! — s diktálni kezdett hamisan csengő orosz nyelven, de olyan folyékonyan ejtette ki a szavakat, mintha már ezredszer mondaná tollba: — Agyonlövünk mindenkit, akire az erdőben bukkanunk! Halál a fasisztákra! Szlovák partizánok. Lovász remegő kézzel rótta a betűket. „Ugye félsz tőle?” — kérdezte magától. — „Félsz, mint a kutya! Pedig ha becsületes lennél, nem húznád be a farkad, azt vetnéd papírra, hogy ez a németek gazembersége... Szegény lány! A sírba viszi a titkot... Dehogy! Csak kerüljek haza, bizony isten elmondom mindenkinek! Valóban elmondanám? .. . Hallgatni fogok, mint ez a lány. Utánam jönnének és engem is kikészítenének. Élő halottat csinálnak belőlem. Hogy félek tőlük ..— s a bűnösök lelkiisme- retfurdalásával, félénkségével átnyújtotta a német parancsnoknak a nagy betűkkel telerótt füzetlapot. — Fél, hadnagy úr?! — nevetett Lovász szemébe a német. — Egy kis iskola magára is ráfér. Nincs ennél magasabb diplomácia! Holnap már megtudja az egész világ, micsoda bitangságokat visznek végbe a partizánok. Még le is fényképezik a maga kezeírását! Mi az, nem örül? Pedig velem együtt nevethetne... Ha ... ha ... ha ... Még nem ismeri a szenzáció fortélyait?! Ha... ha... ha... Most legalább megtanulja. Majd meglátja, holnap, holnapután milyen dísztemetést rendeznek a városban ezeknek a fiatal „áldozatoknak”, s az emberek még jobban meg- gyűlölik a lesipuskásokat! Ha ... ha ... ha . . . — örvendezett a parancsnok és Gebauer kezébe nyomta a papirost: — Intézze el ezt is! Lovász kíváncsian leste, mit tesz a káplár. Gebauer gallyat vett a kezébe és zsebkésével élesre faragta a végét. Átdöfte vele a papírlapot s'a gallyat, mintha kis dárda lenne, a legény mellsebébe szúrta... A szellő megrezegtette a papirost... Tovább mentek. A német katonák már nem járatták annyira a szájukat. A lövöldözéstől elmúlt volna a félelmük ? Lehet. Alig szóltak egymáshoz, csak elvétve hallatszott suttogó hangjuk. Talán a kellemes estét élvezték s a lány meztelen testére gondoltak. Lovászt elárasztotta a szomorúság, valami égette a lelkét. Hessegette magától ezeket a gondolatokat, nem akart felelősséget vállalni a két fiatal haláláért. Legszívesebben kitörölné életéből ezt a napot, mint fehér krétaport a fekete tábláról. De nem teheti. Ördöge nem hagyja nyugton, pedig már erejének fogytán van, s ilyenkor az ember nem gondol másra, csak magára, élete mentésére ... — Télen ronda dolog a partizánvadászat... — törte meg a csendet a német tiszt. A magába mélyedő Lovász nem hallotta a halk megjegyzést. — Most szép az éjszaka ... — kezdte újra a beszélgetést a német. — Az a lány meg olyan volt, mint az ágról szakított Jonatán alma . .. Most bánom csak, hogy nem kostóltam meg, mielőtt Gebauer ellátta volna a baját . .. Mit szól hozzá, hadnagy úr?! Épp erre gondoltam ...
