Irodalmi Szemle, 1958
1958/2 - PETRŐCI BÁLINT: Orgyilkosok
— Végre megszólalt! Ha nőről van szó, minden bika kitátja a száját! Lovász kiköpte a szájában összegyűlt émelygős, kesernyés nyálat. — Ugye, nem fog eljárni a szája?! — kérdezte kétkedve és fenyegetőn a parancsnok. — Ha megparancsolta, akkor biztosan nem! — csapdosta Lovász szavait a német arcába. — Nem akarok úgy járni, mint azok a szerencsétlenek ... — Szeretem az őszinte embereket. A gyávák mind kertelnek és mézesmázas szavaikban a mérget keverik. Maga legalább megmondja az igazat. Derék ember! így kell beszélnie a hűséges szövetségesnek! A mi „tengelyünk” nem roppan össze, mint a római! — mondta gúnyosan és fölényesen a német tiszt s világító számlapú karórájára nézett. — Elmúlt éjfél... Ma jó napunk lesz ... Jól kezdődött... Lovász úgy vélte, hogy már megkerülték a várost és szlovák területen, a patak közelében járnak. Megkérte a parancsnokot, hogy állítsa meg embereit. A katonák leültek. Legtöbbjük falatozni kezdett. „Milyen jó étvágyuk van, úgy csámcsognak, mint az éhes proligyerekek,“ — gondolta Lovász. — „Nekem egy hétre elment az étvágyam.“ — Szétnézek egy kicsit, — szólt a némethez. — Meglesem a partizánok őrszemeit. .. — Gebauer elkíséri... Biztonságosabb, ha ketten mennek ... — Tud kúszni ? — kérdezte Lovász. Idegenkedve fogadta a német ajánlatát. „Azt gondolja, hogy megszököm, vagy talán rájuk uszítom a partizánokat? Mondhatom, hűséges szövetségesnek tart, ha Gebauert adja mellém!” — A legjobb kúszómesterünk, — felelte a parancsnok. — Azt elhiszem... — mondta Lovász ajkbiggyesztve és elindult a terepszemlére. Nem vette észre, hogy a tiszt valamit súg Gebauer fülébe. A hadnagy a sötétben lappangó partizánoktól nem félt annyira, mint a mögötte párducként osonó káplártól. Ügy érezte, ha gyanús mozdulatot tenne, nem járna másképp, mint az a bácskai szerb paraszt, akit agyonszúrt a saját késével. Azóta a „rác-kést” talizmánként hordja magával. Kabátja alá dugta kezét s olyan szenvedélyesen fonta tenyerét a nadrág- övére akasztott, bőrtokba süllyesztett késre, mint ahogy a fuldoklók kapnak a mentőöv után. Már nem érezte magát egyedül. A talizmán bátorította s arra késztette, hogy szembe nézzen Gebauerrel. Bevárta a káplárt. Kitágult szemmel nézte a fák között feléje sikló férfit. Zömök teste, széles és csapott válla, hajlott háta Viktor Hugo regényhősére emlékeztette. „Csak púpot kellene a hátára akasztani és kongathatná a Notre Dame harangjait,” — gondolta, majd a német arcába hajolt és suttogva kérdezte: — Káplár úr, maga nem fél? — Csak nyugtalan vagyok, — mondta Gebauer s óvatosan hátralépett. — Ha nappal lenne, olyan vidáman járnék, mint a zerge... — A parancsnoka azért küldte, hogy szemmel tartson engem? — Mire gondol, hadnagy úr?! — felelte a káplár. — Mondja, mihez kezdenénk, ha magát elcsípnék a partizánok? Azért jöttem, hogy megvédjem és baj esetén figyelmeztessem a társaimat...
