Irodalmi Szemle, 1958

1958/2 - PETRŐCI BÁLINT: Orgyilkosok

A német tiszt elővette zseblámpáját. A fénysugár keresztülhatolt a bokron és mint a halott gyermekeit sirató anya karja tapadt két félig meztelen, fiatal testre. A fiú megmerevedve, holtan feküdt a lány közelében. Ugrás közben érhette a golyó. Széttárt keze kínosan ökölbe szorult. Kissé nyitott ajka mintha most is csókolna, s a fák koronájára meredő üveges szeme azt kérdezné: mit akartok tűlünk?! Ingét szíve táján kiömlő vére festette sötét vörösre .. . „Ha odatenném az ujjam, még érezném a melegét,.— gondolta Lovász és remegett, rázta a hideg.

A lány még élt. Neki nem volt ideje felugrani. Ott feküdt, ahol a szerelmesét' ölelgette. Csak blúz volt rajta, az is kigombolva, és domború mellére úgy tapadt a férfiak tekintete, mint a gyermekek lesnek kíváncsian a lengő-kongó harangra. Eszébe sem jutott, hogy magára rántsa ruháját, hogy letakarja teste szépségét. Kínosan felült és két kezét combjára tapasztotta, ahol három sebből bugyogott a vér ...

— Mit csináltak?! — ocsúdott fel Lovász halálittas kábulatából.

— Éjszaka ne járjanak az erdőben! — morogta a német parancsnok.

— Szegények lehetnek, nekik az erdő a legpuhább ágy .. .

— Disznók, — dühöngött a tiszt.

— A lányt kórházba kellene vinni, — tanácsolta Lovász.

— Még mit nem! Jótékonysági egyesületet nem nyitna, hadnagy úr?!

— korholta a tiszt és kioltotta a zseblámpa fényét.

— Józsikám, segíts! Józsikám, ne hagyj el!... Jaj, Józsi, meghalok!

— rimánkodott a sötétben a lány.

— Gebauer! — kiáltott a parancsnok.

A káplár eléje ugrott.

— Intézze el!

Gebauernek macskaszeme lehetett, világosságra sem volt szüksége. Pisztolyaggyal fejbeverte a lányt.

— Jaj! Jézusom ... Jó ... zsi. . . kám ... — nyöszörgött a szerencsétlen, de a káplár újabb ütése beléfojtotta a szót. A közelben állók hallották a koponyacsont reccsenését.

— Istenét áldhatja utolsó csókjáért, — dünnyögte Gebauer apostoli bölcseséggel, letépte a lány blúzát és azzal törölgette pisztolyát.

A tiszt zseblámpája fényét újra a lányra sugározta. Föléje hajolt és szívére tette kezét.

— Milyen kemény a melle, akár az alma ... — suttogta és lemondón sóhajtott, mintha valamiről lekésett volna ... A szív mái* nem dobogott.

— Kórházba nem vihettük, — fordult magyarázólag Lovászhoz. — Mi szerelmespárokat nem gyilkolunk, érti?! — hangja hideg és fenyegető volt. — Mondja meg a bakeszainak is! Ha nem fogják be a ;szájukat, maguk is így járhatnak? Érti?!!

— Értem ... — válaszolta síri hangon Lovász. „Csak már megszabadulnék tőletek ...“ sopánkodott magában.

— Tud szlovákul? — kérdezte most a német.

„Csak egy percig hagyna nyugton!” — gondolta elgyötörtén a hadnagy és halkan bevallotta, igen, tud szlovákul.

A tiszt oldalzsebéből füzetet szedett elő és durván kiszakított belőle egy lapot.