Irodalmi Szemle, 1958
1958/1 - MŰFORDÍTÓINK MŰHELYÉBŐL - LEONYID MARTINOV: Négy vers (fordította Tóth Tibor)
Mondd hát: Ha a várost járva Belépsz sok sárga S szürke házba, Megmászod a lépcsőfokokat, S az ajtót nyitva fény fogad, Ha hallgatod a zongorát, S a kérdésre szád választ ád, LEVELEK Színesen Tarkállt tőlük A járda. Hirtelen Akár a gonosz-megszállta, Szivárványként színüket váltva Táncba kezdtek, boszorkánytáncba. Odakiáltok: — Mit csináltok? —~Levelek vagyunk, Levelek, levelek! — Zizegve szól a felelet. — A festő, akit vártunk vágyva, rideg maradt, ecsetje kába, fakó, kihűlt a palettája. Tovább nem vártunk, Ide szálltunk! Felelj: Utánad milyen nyom marad? Nyomod A padlón sáros folt, Mit feltörülnek s ott sem volt, Avagy Nyomodat szemmel nem lelik. De lelkekben él évekig? VISSZHANG Furcsa dolog, érhetetlen: Egyedül csak te vagy velem, Mégis minden gondolatom Visszhangot ver túl a falon. Szavaimmal együtt rezeg Közel erdő, messzi berek, Bérház, mely élettől pezseg, Hamuszürke, romos telek, Minden, ahol élet terem. Furcsa bár, de kedves nekem! A messzeség hív visszhangja felel sóhajra, kacajra. Kedvet csihol friss ereje — Talán korunk üzen vele. Fordította Tóth Tibor NYOM
