Iparosok Lapja, 1907 (1. évfolyam, 1-48. szám)
1907-11-10 / 42. szám
2 IPAROSOK LAPJA juttatja a köz- és magánéletben a felebaráti szeretet parancsait. A nemzetközi szocziálizmus durva kezekkel esett a kereszténységnek. Elvül hirdeti azt, hogy a vallás oka nép nyomorának s ha silány helyzetén segíteni akar, meg kell tagadni ősei hitét. Fel akarja forgatni az egész társadalmat, a vallást, a hitet kiirtani az emberiségből, hogy az általa hirdetett tév- tanokkal uralhassa az egész világot. A nemzetközi szocziálizmus azt hirdeti, hogy szükség van forradalomra, véres forradalomra. De hamis egy tan. A gyáripar túlzásainak hatása alatt, amidőn megindult a szabadverseny őrüle- tes hajszája és a tőke felszabadult erejével a munkások százezreit maga alá igázta, azt állítja a szo- cziáldemokráczia, hogy a munkás helyzete tarthatatlan és csak attól várhatja a megváltást, ha a tőke felhalmozódása egyesek kezében annyira előhalad, hogy a dolgozó millióknak elfogy a türelme és eljö a kisajátításnak, a magánvagyon közbirtokká tételének nagy napja. Milyen őrültség! és csalfa ön- ámitás a forradalomtól várni a jobb jövőt, amelynek hasznát csak a népvezérek . csekély töredéke látná. Nincs szükség a forradalom vértengeréből születő „jövő államra“ csak a mait kell újjáépíteni. Nem igaz az, hogy á munkás helyzete a mai társadalomban vigasztalan : fényesen ráczáfoltak erre a szakszervezeti mozgalmak hatalmas sikerei. Nincs szükség a magántulajdon elközösitésére. A tökét nem megsemmisíteni, el- közösiteni kell,, hanem visszaéléseit megszüntetni. Hiszen a haladás jele a mai gazdasági rendszertől el nem tagadható. A magántulajdon az emberi törekvés és takarékosság legfőbb rugója, azért mi mellette foglalunk állást, de visszakivánjuk állítani a tulajdon fogalmát, amely szerencsésen hidalja át a feltétlen, korlátlan tulajdon és vagyonközösség végleteit, midőn megállapítja a személyes jogot a tulajdonra, viszont megszorítja a használati jognak kizárólagosságát és erkölcsi kötelességévé teszi a tulajdonosnak, hogy lemondással szolgálja vele a köz javát. Felesleges a társadalmi, bajok orvoslásához a nöemanczipátió és a szocziáldemokrata szabadszerelem. A családot nem felbontani, hanem megerősíteni kell s arra törekedni, hogy - a^fK) adassék vissza tulajdonképem hivatásának, a családi tűzhelynek, ahol boldogítsa a családért fáradó férjét s neveljen hasznos fiakat á hazának. Meggyőződésünk az, hogy az alsó néposztályok részére meg kell adni a jogok kiterjesztését, legyen neki is fegyvere, hogy a törvény- hozásban megvédhesse érdekeit s ha ki van elégítve eme legfőbb vágyával, akkor lépjen sorompóba minden hazáját igazán szerető magyar ember s igyekezzen felvilágosítani a népet arról, hogy a szocziális törekvések megvalósítása nem szocziáldemokrata párt hivatása, amely vallást, hazát nem ismer, henem azé a párté amely a független, gazdaságilag erős Magyar- ország megalakítását irta fel zászlójára. A „nyomor, a szenvedés“. Nagykároly, 1907. nov. 10. A vármegye mindéit részéből jönnek az aggasztó hírek: nincs kenyér. Nem termett, Félj aj dúlnak ennek a megyének a lelke a falvak. Most még csak csendesen panaszkodnak. Valami vészt jósló panasz sir fel a kivándorlásról, betegségtől megtizedelt falvakból. Nincs kenyér. Éhség fenyeget. Napok jönnek és napok tűnnek, félelmes gyorsasággal közeledik a tél, a hideg. Ennek daczára nincs fa és szén. Még drága pénzen sincs. Vagy ha van, nagyon kevés van. Az éhség és a hideg nyomorúsága tehát egyszerre fenyeget. TÁRCZA. A fenyőfa. Az erdő mélyén hóbelepve, Hol egybe olvad este, regg, A szomorú, nagy némaságban Egy zöld fenyőfa szendereg. Es álmaiban újra látja A szép tavaszt s az ifjú párt, Mely nem törődve a világgal Egy édes csókra idejárt. Vaj’ merre vannak? A fenyőre Nem is gondolnak már talán Csak a nevük maradt bevésve, Az elhagyott fa oldalán. Azon borong el, álmodozva, A boldog pár vaj’ merre van ? De villog és suhint a fejsze 8 a zöld fenyő végig zuhan ... Karácsonyest. Az ablakokból Sugárzik színes gyertyafény, Áll a fenyő felékesitve A czifra szoba közepén. Zsivaj között beront az ajtón A pajkos, vig gyermekcsapat S nézik csodálva, ámulattal Az aranydiós ágakat. Egy bágyadt arczu férfi köztük, A szive, lelke úgy örül, Amint zsibong a vig gyerekraj 8 ugrándoz a fenyő körül. Majd a csillámló tarka fára Esik reá tekintete, A sebhelyes kérgen bevésve Egy férfi s egy leány neve. Akad szava s inog a térde, Fény, csillogás mind elborul, Arczát elrejti tenyerébe 8 fájó, keserves könnye hull. Édes papát vájjon mi bántja?- Nem kérdezé egyike sem. Táncznak, vig Ságnak vége, vége, Ok is simák keservesen. ■ Feleki Sándor. Szegény Misu. Irta: Fayiné Hentaller Mária. Drótoznyi! fótoznyi! • Erre a kiáltásra ébredtem fel egy reggel gyermekkoromban. Kifutottam az udvarra. Már akkor ott ült Misu, a fiatal tót legény és drótozta a Náni szakácsné által földhöz csapkodott csöbröket, lábosokat és tálakat. Régi ismerősünk volt Misu, eljött minden évben, mert Náni csak neki tartogatta az invalidus, edényeket; soha más drótos nem tette az ő sebesültjeire a kezét. Misu volt azoknak egyedüli doktora. Helyre legény volt a mi Misünk és hozzá vidám, jókedvű. Csak úgy harsogott a tornáczunk vig tót dalaitól reggeltől délig, amig elkészült munkáL jával. Ekkor aztán Náni elébe tálalta ked- vencz eledelét, a krumpli-levest és nagy karéj kenyeret szelt neki melléje. Misu szürcsölve üritette ki az öblös tálat. Aztán nem maradt el a pecsenyemaradék sem, ami ugyan nem Ízlett
