Evangélikus főgimnázium, Igló, 1917
9 A reformáció négyszázéves emlékünnepén mink is „a legmélyebb gyermeki hálával borultunk le Istennek trónja előtt, hogy gazdag, boldogító szellemi és lelki áldások útját megnyitotta előttünk a reformáció által, amely visszaadta az emberiségnek az eredeti, igazi krisztusi keresztyénséget, A mi szivünkből is felszállt szent és igaz lelki áldozatként boldog hálafohász annak trónja felé, aki „Erős Várunk-1 volt és lesz mindörökké.“ A tanári kar 1917. évi október hó 23-án tartotta meg ünnepi értekezletét, melyen az igazgató hosszabb beszédben adózott a múlt emlékeinek. Beszédének bevezető része következőleg hangzott: „Igen tisztelt tanári értekezlet 1 A protestáns világ most ünnepli a reformáció 400 éves jubileumát, 400 éves évfordulóját annak, hogy Luther Márton felvette a harcot az akkori világ uraival, az akkori világ megrögzött felfogásával. Luther Márton fellépése megindította azt az evolúciót, amely kivívta az emberiség legdrágább kincseit, a lelkiismereti és szellemi szabadságot s ennek folyományaként a tisztult erkölcsi, a nemesebb családi életet, a szabad vizsgálódás jogát, tehát az emberiség szellemi haladását, az eddiginél méltóbb boldogulását. Évszázados tekintéllyel, hatalommal és előítélettel találta magát szemben s a maga részéről csupán egyéni szent meggyőződését s az abból eredő megihletett vallási érzületet és megszilárdított akaraterőt tudta harcba vinni. Az egyenlőtlen harcban győzött az igazság. A wittenbergi vártemplomból kiárad az a fény és melegség, mely azóta szétterjedt a földkerekségen s melyet semmiféle földi hatalom sem volt képes többé visszaszorítani. Luther hatalmas alakja az emberiség történetében örök piedeszfálon fog állani. S most a 400 éves jubileum ünnepi hangulatában mélységes kegyelet, hála és hódolat fordul Luther történelmi alakja és emléke iránt. Érzelmeink kell, hogy igazak és bensők legyenek, mert mink is hirdetői vagyunk Luther szellemének, munkásai azoknak a kulturális eszméknek és feladatoknak, melyeket evangéliumi egyházunk e szellemből kifolyólag ebben a munkakörben elénk tűzött. Mély megilletődéssel gondolunk a reformáció kezdetére s midőn a múlt összes emlékei megelevenednek lelki szemünk előtt, ez emlékek életre ébresztik a jövő összes feladatait s a múlt és jövő ezen együttes tudata oly súllyal nehezedik rajtunk, hogy elszorul a szivünk, mely elnyomja ajkunkon a szót s könnyet csal szemünkbe, mely könny épúgy kifejezője a hálának a múltért, mint a hő fohásznak a jövőért. Lelki szemünk a messze múltba, a XVl-ik századig elhatol, azon korszakig, melyben a reformációnak szelleme eljutott hazánkig, amikor lángra lobbantotta az iglói ev. híveknek lelkesedését a közcélok iránt, lángra az áldozatkészségnek szent tüzét a vallásnak, a kultuiának oltárán. Protestáns hithűség, hitbuzgóság létesítette az iglói latin iskolát.
