Evangélikus főgimnázium, Igló, 1908
23 május 16-án tartott közgyűlésében, midőn a vallás- és közoktatásügyi m. kir. miniszterhez intézett kérvényének a felekezeti főhatósághoz és tanügyi kormányhoz való pártoló felterjesztését határozván el, érdemeit jegyzőkönyvbe iktatta; az igaz tisztelet és benső ragaszkodás érzelmeivel elismerték és méltányolták mindenkor kartársai is, kik rövidebb-hosszabb ideig munkatársai voltak s így közvetlen szemlélői ama lankadatlan, nem csüggedő kitartásnak, mellyel egy emberöltőn át évről-évre az ifjúság, az intézet érdekében fáradozott ; elismerte és méltányolta a hazai tanügy terén szerzett érdemeit maga Ő cs. és apóst. kir. Felsége, midőn neki az 1896. évben a koronás arany érdemkeresztet adományozta. Nyugalomba vonulása után is mint az egyháztanácsnak és gimnáziumi tanácsnak tagja mindenkor meleg érdeklődéssel viseltetett főgimnáziumunk iránt. Beteg nem volt; január 22-én délután 4 óra tájban rosszúl lett, elveszítette eszméletét s estveli 10 órakor jobblétre szenderült. Temetésén, melynek szertartása az uralkodó nagy hideg miatt az intézet tornacsarnokában folyt le, városunk egész értelmisége jelent meg. Dr. Walser Gyula ev. lelkész beszéde után Fischer Miklós igazgató a tanári kar nevében a következő szavakkal búcsúztatta az elhunytat: Mélyen tisztelt Gyászoló Közönség! Igaz gyászszal, mély fájdalommal szivünkben állunk a koporsó előtt, hogy a véges lét és örökkévalóság határán, semmiségünk érzetében — meghajolva azon megmásíthatatlan törvény előtt, mely a világegyetemben az élet után az enyészetet rendeli, — vegyünk búcsút s hogy e búcsú fájdalmában méltassuk azon áldásos életet, melynek porhüvelyére utoljára esik könytelt szemünk. Az egyháznak, melynek Pákh Károly hű fia volt, áldó szava elhangozván e ravatal felett, mély megilletődéssel intézem a búcsú szavait Pákh Károly elköltözött szelleméhez azok nevében, kik mint kartársai, munkatársai szolgálták vele együtt e falakon belül a magyar kultúra, a protestáns tanügy szent érdekeit. De e pillanatban úgy érzem, hogy a tisztelet, az elismerés, a hála, a ragaszkodás érzelmei, melyeknek kifejezést akarok adni, túlterjednek az iglói főgimnázium határain, hogy az istenhozzádnak, mely ajkunkról kitör, az ország minden részéről Pákh Károly tisztelőinek, volt tanítványai ezreinek felzokogó fájdalma ad visszhangot. Munkálkodni, tanulni, küzdeni egy emberöltőn át, a komoly férfiú akaraterejével és kitartásával, a szigorú becsületérzés tisztaságával, a haza iránti kötelesség- és hivatásérzet lelkesedésével; feláldozni minden örömet, amely elvonná hivatása kötelességeitől, tehát a haza szolgálatától, de nem áldozni fel semmit abból, amit a legszigorúbb bíró, a lelkiismeret, a meggyőződés követel: — ime mélyen tisztelt gyászoló közönség — ez jellemvonása azon életnek, melynek porhüvelye utolsó állomására érkezett s melynek emléke tiszteletet követel, tiszteletet parancsol,
