Evangélikus főgymnázium, Igló, 1902

1903 évi április lió 29-én mély gyászba borult főgimnáziumunk. E napon hunyt el váratlanul Vandrák Gyula tanárunk. Lesujtólag, meg- renditőleg hatott mindnyájunkra korai halála.

Még április hó 27-én megjelent körünkben, hogy teljesitse tanári kötelességeit; 9 —10 óráig tanitott a IV-ik osztályban; 10 órakor ismét bement ezen osztályba, hogy megtartsa történeti óráját. Óra közben rosszul érezvén magát, elhagyta a tantermet s a tanári tanácskozmányi terembe ment, hol eszméletlenül a kerevetre rogyott. Azonnal orvosi segitségben részesitettük; hazaszállítottuk, hol visszanyerte ugyan eszméletét, azonban sem az orvosi tudomány, sem a leggondosabb ápolás nem menthették meg életét.

Másnap ismét elvesztette eszméletét s harmadnap, április 29-én, reggeli 7l/a órakor agyszélhíidés következtében csendesen elhunyt.

Sokat, nagyon sokat veszített a boldogultban főgimnáziumunk.

Példányképe volt ő a kötelességhű, lelkes tanárnak, kinek élete, minden gondolkodása és érzése hivatásával egybeforrott.

Szent volt előtte a kötelesség, melynek alárendelte minden egyéni óhaját s melynek teljesítésére latba vetette minden erejét.

Családot nem alapított; iskolájának, kathedrájának szentelte egész értelmi és érzelmi világát.

Boldog volt, ha fáradozásainak sikerét észlelhette s nagymértékben bántotta érzékeny lelkét, ha tanitváuyai nem tudták az óhajtott tanulmányi eredményt feltüntetni vagy ha könnyelműség és restség meghiúsították igyekezetét.

Szigorú kötelességérzete mellett jellemezték tanári működését: erős protestáns lelkülete, mély hazafias érzülete és tiszteletben tartása a tanár munkáját szabályozó törvényeknek, rendszabályoknak, felettes hatósági intézkedéseknek és tanári tanácskozmányi határozatoknak.

Készséggel működött közre, hogy a tanároknak együttes, egymást kiegészítő és támogató működése biztosítsa az intézeti mnnka sikerét s egyéni nézetét ellenvetés nélkül alárendelte a többség véleményének.